Erkel nélkül juszt se megy, gondoltam mintegy szelíd elégtételféleképpen, amikor már a második alkalommal kaptam oda fülem a magyarországi Liszt-emlékév nyitányának hírére. A rövidke bejátszás ugyanis Liszt helyett Erkel dallamokat hallatott. A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye a Művészetek Palotájában alkalmasint nem kezdődhetett máshogyan, mint a Himnusszal. Zenében énekszóval. No de hogy a hírt készítő, vágó, szerkesztő éppen Lisztet hagyja ki saját emlékévének nyitányából? S helyette Erkel zenéje szól? Első hallásra feltűnt furcsaságát hamar elhessenti annak természetessége, hogy oly sok kezdetet Himnuszunk jelöl. Második hallásra azonban rögvest bizonysággá érik az eladdig határozatlan érzés: a ténykedés egy Erkel-partizán keze nyomát mutatja! Aki a nagy nyilvánosság elé suttyomban belopta Erkelt.
Kérem, ne értsenek félre. Liszt semmiben, semmivel sem csekélyebb, mint Erkel. S az is örömmel tölt el, hogy legalább őt igen. Őt ünnepeljük. Ha már városunk egyik legnagyszerűbb szülöttét nem. Gyulán kívül nem. Szinte egyáltalán nem.
S miért a szelíd elégtételféle? Mert Erkel muzsikáját még azok sem kerülhetik meg, akik nem szégyelltek gátolni, meghiúsítani, feledésre bírni, vagy zeneköltőnk kettőszázadik születésnapján a Magyar Állami Operaház színpadán kottából Bánk bánt énekelni…
