A birtok, amely E. halála után maradt, mindössze a vert falú házból és a hátsó udvar végében fölhúzott műhelyből állt. Ez utóbbit, amely a temetés után az egykori használati tárgyak gyűjtőhelye lett, szűk folyosó kötötte össze a ház tornácával. Ahogy a baromfiudvar romjait fölverte a gaz, s a fásszín cellái látható határozottsággal és természetességgel düledezni kezdtek, előbb-utóbb ez a kényelmetlen gang is dugig lett. De nemcsak ez nehezítette a járást.
Az almafákat akkor vágatta ki, amikor E. kórházba került; az őszibarack hamar kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyult, egyedül a szívós birs tartotta magát. A szőlőkre nem nagyon volt gondja, sosem ivott, a közösen préselt bort ismerősöknek ajándékozták. Amióta E. elment, az ismerősök alig látogatták.
Alkonyat közeledtével rendszeresen strigulát rótt a műhely melletti ajtófélfára. Ahogy a hajótöröttekről olvasta annak idején, négy függőleges vonalkát egy ötödikkel húzott át. A sötétedés ritmusával párhuzamosan készítette el helyét, a pokróccal kibélelt fonott széket, a falra kúszó borostyán árnyékában.
Ez volt az utóbbi években az egyetlen öröme, az ücsörgés a tornácon. Nézni, ahogy a holdfény eláztatja a száraz szőlőtőkéket.
