Bizonyára ismerik a viccet, amiben a nyugdíjasoknak csigaszedő versenyt rendeznek, s amikor az összesítésnél egyiküket kérdőre vonják, hogy miért nem gyűjtött semmit, az csak így felel: akartam én, de mire lehajoltam, addigra a csigák huss…
Valahogy így vagyunk ezzel mi is, hol az egyik, hol pedig a másik oldalon állva.
Egyik, többnyire utolérhetetlenül elfoglalt barátom dohogott, hogy örökös munkahajrája folytán még az otthon unatkozó, nyugdíjas édesanyja lefoglalásáról is megpróbál gondoskodni, s fel-felmerülő ötleteit – átlagban heti egy alkalommal – szöveges telefonüzenetekben osztja meg vele, aki a harmadik ilyen után nem restellt ráförmedni: ne zaklassa már ilyen intenzíven, majd eldönti ő, mit akar, de ilyen sürgetés mellett nem fog sikerülni.
Hiába, másképp nyilvánul meg számukra az idő.
Szintén náluk volt tapasztalható, hogy az otthon unatkozó édesanya – élve a köztük lévő díjmentes telefonhívás előnyeivel – naponta többször, órákon át csacsogott volna gyermekével, ki ettől leplezve haját tépdelte, méghozzá szálanként.
Itt is másként mutatkozott meg az idő múlása.
Azé, mi a paradicsomi kiűzetés óta nyomja rá bélyegét életünkre, hiszen a halál tudatának terhe az idő terhével párosulva nehezedik azóta is valamennyi ember vállára. Egész életünk az ehhez való viszonyuláson alapszik, s kapcsolódik össze a múlt- jelen- jövő tudattal. Ami alól néha megpróbálunk így-úgy kitérni, cselezni, változtatni, eltolni. Előre vagy hátra egy-egy órával.
Aminek most megint ideje van.
