Idő az, ami érdek nélkül tetszik, mondhatnánk Kanttal, kissé túlozva, és csak kevéssé őszintén. Mert leginkább érdek nélkül nem tetszik.
Próbálunk komolyan fogalmazni: elkeserítő az a tapasztalat, amely az időt mindig csak mint voltat képes közvetíteni. Mire fölkapjuk fejünk: sehol, ami – elvileg – van. Amikor legutóbb („az igazat mondd, ne csak a valódit”: tíz perce), delejes álomból ébredve a konyhába siettünk a szokásos adag csokiért, döbbenten láttuk, nem hogy nem csusszan lefelé a vörösen izzó nap, ahol kéne neki, nem hogy nem borús az égbolt, de: ellentmondást nem tűrőn sötétedik. Falióránk épp fél kilencet mutatott. Megalázottan fityegett a nagymutató, mint egy… hasonlat mit sem ér. Felötlik a kép az általános sulis érából, amikor apánk szedett össze, s parancsolt haza bennünket a lakótelepi térről, munkából hazaérkezve, zörgött az utánfutó a koszos Skoda hátuljába kapaszkodva. Mikor a világosságra hivatkozva az időt firtattuk, s egy utolsót bikáztunk a lasztiba, karóráját ellentmondást nem tűrőn fordította felénk: háromnegyed kilenc. Június első napjai volt, vakáció.
Midőn ezt írtam, sötét volt, és július első napjai.
Mozgolódjon szájilag, mösziő Bergson, legyen kedves: ki vette el ezt az időt, hová lett?
