Rászólni való nebulónak érzem magam, ki unalmában pad alatt az idő múlását sietteti, de mikor az előbb sutyiban az órámra lestem, mintha többet mutatott volna. Erős túlzás, hogy vánszorog az idő, mintha inkább visszafelé haladna. Nehéz így kibírni. Vén kajlának érzem magam, ki az iskolapadban ragadt – ezúttal majdnem tényleg –, mert a kisiskolás pad már csakugyan nem az én méretem.
Mégis belekényszerítettem magam, mert a meghirdetett előadás nyilvános volt, engem pedig fölöttébb érdekelt, hogy a mai diákok hogy állnak ehhez a témához, miként fogadják ezt az ismeretanyagot.
Láttam már az előadót, ki érdekes, színes, megkapó történetekkel teli, interaktív előadásokat tart, olyanokat, melyek hatására mindenki azonnal minimum a könyvtárba, levéltárba rohan vagy válik a téma örökös érdeklődőjévé, ami fizikailag és szellemileg egyaránt egészséges, de mindenképp tartalmat, erőt ad és jobb kedvre derít. S mindegy is, hogy atomkutatásról, klasszikus zenéről vagy mezőgazdaságról van szó, mert a jó tálalás a legunalmasabb témára is felhívja a figyelmet. Ezért is vállaltam, hogy kikandikáljak az átlagosan vállamig érő fejmagasságból, mert szerettem volna ébredező kíváncsiságot, feléledő érdeklődést látni. Mi kezdetben még volt is. A diákok próbáltak hozzászólni, kérdezni, szemmel láthatólag fogékonyak voltak a téma iránt, ám az előadó jegyzeteibe süppedve olvasott fel konokul – és kizökkenthetetlenül – minden lapot, ami csak szeme elé került. Ami által egy életrajz középkorba vesző előzményét hétszer (számoltuk), a halálozási időt kétszer, a születési adatot mindössze egyszer, a háromnegyed órás előadás negyvenedik percében sikerült csak megtudni. Ami az előadón kívül mindenkinek fel is tűnt – ő a telefonkönyvön is kötelességtudón végig ment volna –, tényleg őszinte sajnálatára.
Mert ebben az értékválságos világban kötelesség lenne megragadni minden olyan alkalmat, ami más megközelítésből ad értékes tartalmat, ami szórakoztatva nevel, ösztönöz és belső tartást ad. Jól ismerték fel ennek lehetőségét a pedagógusok, kik megszervezték ezt a rendhagyó órát, még az is látszott, hogy felkészítették rá diákjaikat, de a tapasztaltak okán nemhogy a kiskamaszok érdeklődése nem keltődött fel, de még az enyém is elmúlt.
S igazán kár, kár érte…
