Az ütött-kopott pléh csupor a nagytakarítás utáni mosogatáskor került a kezébe.
- Ezt is ki kellene dobni már.
Pedig valójában a csoda az volt, hogy megvolt még. Nem szép darab, soha nem is szerette, de a selejtezésekkor más szebb tárgyak mégis hamarabb a szemetesben végezték.
Még a nagypapának vette, hogy amikor náluk van, legyen neki ebben a számára túl modern világban valami, amit ismer, amit megszokott.
Persze ők is hasznát vették, mikor hosszú autóúton a forró motorra téve ebben melegítették a kávét. A gyerekek pedig mostanában ebben készítik maguknak a kakaót. Ma már talán nem is kapni effélét, csak ennél flancosabbat.
S most itt sikálja mint azt a régit, a bizonyosat, mi csorba volt már, és ha egyszer valami megfogta, nem lehetett kisúrolni belőle, egyre csak feketedett, mert tűzre téve a füle is vele forrósodott, s úgy olvadt rá az ember ujja, mint a műanyag.
Kis gyerekujj volt még, de hege most is látszik, s elég, ha csak rágondol, ugyanúgy fáj. „Bibis” ujját akkor nagypapa puszija gyógyította meg. Bár ő is meggyógyíthatta volna a nagypapát.
Csak emlékét őrizheti, szeretete melegét, egy amúgy nem is kedvelt csuprot, mivel átörökítheti gyerekeibe, az ők leendő emlékhegeikbe.
