„vagy te vagy, vagy én vagyok”
Akárha meséskönyv, tárul fel a gyermekkor, hatéves vagy, kakaóscsigát majszolsz (vagy ő téged), úgy mész a napsütötte délelőttben.
A néni (vagy inkább: anyó), akihez szikvízért jársz, az utca végén lakik. Játékosan közelítesz a házhoz, az úttestről a járdaszegély keskeny pódiumára ugrándozol, hol fel, hol le.
Az anyót (vagy inkább: nénit) tulajdon képére formálta választott foglalkozása: szódásszifon-aljat adott neki szemüveg gyanánt. Belépve a kertkapun, csilingelve köszönsz (impotens medvék szoktak ily gyanútlanul). Ahogy távozol, feszülős kis bőrnadrágodra téved a tekintete: akárha kezdő sebész aranyértrombózist, vizslat a dupla tükrön át. Nem hagyod azonban, hogy meghódítson, mint a magukból kivetkőzött mongolok Kínát a régi szép időkben (hatéves vagy) – nem keresed a csomót a Dzsingisz kán.
S az utca, újra. Fényes puhaság emel a magasba, ilyen lehet a boldogság, a földön-túli, nyár van, sőt, nyarabb, a kerítésen átnyúló ágak közt narancsszagnak a darazsak, miközben valahol – akár egy József Attila versben – galambok ülnek a verebekhez.
Hol fel, hol le.
