Fokozhatatlan jóindulatom másik jelentős megnyilvánulása a gólyafészkes hídhoz kötődik, s Don Quijote-effektusként teszek róla említést, ha társaságban szóba kerül.
Egy szeptemberi késő délután cingár fiúcska kéredzkedett és telepedett le mellém. Ahogy közeledett az este, lankadt a figyelmem, ráadásul pakolásban voltam, ezért sem láttam, hogyan vagy miért, de a fiú papucsa belecsusszant a vízbe. A fiúcska elpityeredett, segítsek rajta. Bár semmi kedvem nem volt hozzá, megnyugtattam, hogy bennem emberére talált. Lekaptam a bicikliről a felkötött teleszkópos botot, s ügyelve, hogy mozdulataimon kizárólag a görcsös akarás látsszék, finoman a csatorna túlsó partja felé pöcköltem a lábbelit. Hevesen mentegetőztem, de a fiú megköszönte a segítségem, s elszaladt. Percek múltán magam is hazafelé vettem az irányt. A hídra felérve találkoztunk újra: egy éltesebb korú hölggyel jött, aki tekintélyes partvist szorongatott a kezében, s úgy lengette a magasba, mint aki lovagi tornára készül. Joggal hihettem volna, hogy az életemre törnek, de feltartóztathatatlanul galoppoztak a gólyafészkes híd gigantikus áteresztője felé. Ahogy visszanéztem, láttam, a papucs ide-oda hánykolódik a zsilip alatti ideges sodrásban. A magántulajdont illető nagyfokú tisztelet, voltaképpen az összefogás e szembetűnő megnyilvánulása könnyeket csalt a szemembe. Lovagias pillanat volt, méltó régi, nagy híremhez.
(vége)
