Egy nyári délután úgy döntöttem, horgász leszek. Másnap dédnagyapám egykori mogyorófavesszőivel indultam a partra. A cérnára erősített, kétrét hajlított gombostű – nagyanyám varrókészletének nagyobb dicsőségére – az emberiség halkalandjainak hőskorát idézte. A mérsékelten idejétmúlt szerelékkel úgy ostoroztam a vizet, mint annak idején Xerxész katonái a tengert, bár harag helyett az ügyetlenség és az elkeseredés munkált bennem.
Hamarosan sutba dobtam a meggörbült vesszőket, s a kelet-európai piacon háborútűrő orosz teleszkópos pecabotot vásároltam, melynek markolatára előbb-utóbb a hőn vágyott recsegős tárolóorsó is fölkerült, a Hóhér.
Világéletemben segítőkész embernek ismertek, az orsó beszerzését követően azonban arra lettem figyelmes, hogy lelkemben különféle diabolikus erők burjánzanak. Hogy, mintegy a rendszeresebbé váló horgászatokon szerzett tapasztalatok nyomán növekvő önbizalmam birtokában, mind fölényesebben tekintek a vízpart titkaival még csak ismerkedő pályatársaimra, sőt a horgászatról vallott evolucionizmusomnak, meghazudtolva együttérzésre hajlamos természetem, rendszeresen hangot adok. Jellemem ilyes eltorzulása nem volt összhangban a magamról kialakított képpel, ezért a beállott változásokat vízparti jótékonykodással iparkodtam kompenzálni.
(folytatjuk)
