Tök jó az új pláza, lelkendezik Attila, miközben az ingyen parkolóban bolyongunk. Feltűnik egy Lada, néhányan kanyarodnak. Odabent zavarba ejtő a kiszolgálás. A kofák köpenyszagú gyűrűjében svédhajú teuton vigyorog, kezében répa fityeg. Szőke taglejtések, Bundesliga-frizura. Elképzeljük, ahogy a Balti-tengerben fürdik, ott soha nem szégyenlősek a lányok. A zöldséges néni előzékeny, kétszázötven, mondja, és mosolyog. A bundesligás képzetlennek tűnik, fejét ingatja, a kofa segít. Kétszázötven, artikulál, huszonegy tömése van, színevesztett ínye tövében rágó gubbaszt. Két-szá-zöt-ven. A bundesligás bólint, kitesz egy marék aprót. A kofa tromfol: kétszázötven. A bundesligás zavartan mosolyog. Mit-ne-mért, segít tovább a kofa, kérdő hangsúllyal, melynek tortáján a nyomaték a hab, s hangjából ideg érződik.
Később a jelzőlámpánál várakozunk. Siker: mindannyiunk közös ismerőse, a sétáló ürge kilép a keretből, s miután a feszes vigyázz laza jogginggá oldódik, zölden röpköd a fejünk fölött. Nem kellett volna enni a káposztából, savanyodik el Attila arca a zebrára lépve, de én már nem tudok figyelni. Jó éjt, gyerekek, gondolom, mozdulatlanul, a lámpa tövébe dermedve, szégyenbarna plecsni a plázakék hidegben.
