Élete reggelén az ember megkezdi tanulmányait és féltucatévesen á'tsuliba megy, majd felnő és pályát kell választania. Ilyenkor általában, vagy halványlila fogalma sincs, hogy mit akar ő tulajdonképpen, vagy még mindig a „tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász-szakmákat” részesíti előnyben… Persze hogy tanácstalan. Szegény szülő vagy segít, vagy kötelez, de igazán ő sem tudja, mire vállalkozik majd ő és ivadéka.
Egy közeli, jó ismerősöm, Botond is így járt, aki akkoriban nemigen szeretett tanulni, hiszen ez a pubertás, „mindenellenlázadó” mentalitásához semmiképpen sem illett volna. Nem is tanult, ebből adódóan gimnázium kizárva, marad a szakmunkásképző. A ’80-as években amúgy sem jelentett perspektívát az a gyerekanyag, amelyik nem nyert tanulmányi- és sportversenyeket.
Próbált olyan szakmát választani, amely legjobban fekszik neki. Imádott barkácsolni, a fát mint anyagot és a kreatív kihívásokat, amelyek akkor számára gyűjtőnéven a faesztergályos szakmát ötlötték tinédzser-fejébe. Fel is vették VASesztergályosnak, ugyanis kiderült, hogy közben tudta nélkül átírták a jelentkezési lapját a suliban. Bár a vasat mindig is rühellte, amúgy az olajtól bőrallergiája volt, valami okból azért is kijárta az iskolát, amit a Gondviselés eléállított. Azért a kérdést sokszor feltette magának akkoriban: mit keresek én itt? Mert a hintaszékes-kandallós, idilli nyugdíjas éveket biztos nem. Végigcsinálta hát ezt az időszakot, majd később gyorsan kompenzálta rosszérzését egy gimivel.
Rá egy évre, mikor először felvételizett a felsőoktatásba, szembesülnie kellett egy sokak által ismert kellemetlen fogalommal: egy pont híján nem vették fel a főiskolára. Egy évvel később újra megpróbálta és felvették a tanítóképzőbe. Bár négy-öt évvel idősebben kezdte a felsőoktatást, mint évfolyamtársai, úgy érezte, hogy igazából ott kezdett elméje szárnyra kapni. Felnőtt…és rájött, hogy „megint” nincs munkája.
Botond eltökélten állt elébe a sokadik pályakezdésnek. Két évig jelentkezgetett különféle művészeti tanszékekre. Az egyik intézménynél gyakorlati és szóbeli vizsgát is kellett (volna) tenni. A tájékoztatóban gyakorlati vizsga gyanánt szabad technikával portrérajzolás volt írva, amit igazából nem is tudott, nem is szeretett, de legalább tanult. Belekezdett a fizimiskák papírra vetésének gyakorlásába. Felvételi előtt Botond - kitűnő intuíciójának köszönhetően - telefonon feltett egy hülyének tűnő kérdést, miszerint, biztos, hogy az lesz-e a vizsga témája, amit megadtak. A válasz a következő volt: nem, nem az lesz, hanem akt.
Botond ennek szívből örült, mert azt még soha életében nem rajzolt, és két héttel vizsga előtt belevágott a Barcsay Jenő-féle több száz oldalas emberi testarányok rajzolásáról szóló enciklopédiába, valamint elkezdte rajzolgatni hiányos öltözetű hölgyismerőseit. Azért reménykedett, mert a felvételi két részből állt, az ominózus aktrajzból és egy logotípia szerkesztéséből, és ez utóbbiban jóval több tapasztalata volt.
Az akt igen jól sikerült… már ha barlangrajz-kategóriában indul, de Botond itt profikkal állt, illetve ült szemben. Azt is némileg hátrányként élte meg, hogy míg itthon fiatal lányok voltak kezdő rajzolásának alanyai, addig ott a maximum háromszorannyi éves, de minimum háromszorakkora pedellusnéni vetkőzött pőrére...
A kreatív feladat – a logó – a többiek szerint is nagyon jól sikerült, de Botond naiv volt, a végeredménye megint egy ponttal volt alatta a határnak. Később tudta meg, hogy ő volt egyedül levelezős felvételiző azon a szakon…
A következő év is érdekesen alakult. Lassan fél évvel a jelentkezések után, gyönyörű hajnal, Botond teljes hegymászó-felszerelésben a Badacsonyban. Érkezik az sms, hogy a harmadik helyre felvették, méghozzá maximális pontszámmal.
- Nem is hiszem el, nincs is olyan! Maximális pontszám, én még nem láttam soha olyat. Pláne nem úgy, hogy nem is felvételiztem! - értetlenkedett a fiatalember.
Később, amikor a hivatalos levél is megjött arról, hogy felvették, kezdett örülni, azzal magyarázta magának, hogy ha kevesen jelentkeztek arra a bizonyos szakra, akkor biztos, hogy minden (fizető) jelentkezőt meg akarnak fogni. Telefonon azért érdeklődött, ugyancsak egy hülye kérdéssel: tényleg felvettek? A válasz igen. Ahogy hosszabbak lettek az éjszakák és rövidebbek a türelme fonalai, újra telefonált, hogy miért nem hívják akkor, ha felvették. A következő pár nap alatt megismert egy rakás számot és embert az ominózus főiskoláról, akik folyton egymásra hivatkoztak, ám egyszer megállt a mókuskerék és egy őszinte női hang azt mondta, hogy nagyon sajnálja, a tanulmányi osztályon mulasztást követtek el, és nem értesítették, hogy elegendő érdeklődés híján végül nem indult be a szak.
Ezek után kezdte el a bölcsészkart levelezőn. A vége felé derült ki, hinnye, ha egy évvel korábban kezdte volna, akkor csak egy nyelvvizsga kellett volna a diplomájához...
Azóta, túl egy angol nyelvvizsgán és egyéb más tanfolyamokon, Botondnak talán idén, vagy jövőre meglesz a francia nyelvvizsgája is. Azután talán majd a PHD-képzés következik... Ha egyáltalán ebben az új, zavarosnak tűnő oktatási rendszerben el tud majd igazodni. A régit legalább már megszokta.
(Botond új kálvária előtt áll. Talán jobb lett volna faesztergályosnak lenni?!)
