Egyoldalú, többnyire csöndes viszolygással indult kapcsolatunk. Részemről. Némi sikkantgatás persze vegyült bele, amikor megpróbált közelebbi ismeretségbe repülni velem, ugyanis a hatalmas termetű, röppenő lényekben csak a madarakat s a pillangókat fogadná be világképem. A többit illő távolságból, elviselem. S ő határozottan a többiek közül valónak tűnt, injekcióstűnyi szúrókával felszerelkezve. Míg meg nem pillantottam a tévében, ahol eddig minden unszolásnak ellenállva, most csakis az én kedvemért volt hajlandó szerepelni egy műsorban.
Kacsafarkú szender vagyok, mutatkozott be. Lepke, mégpedig vándor, tette hozzá. Bizonyítván szavait egy órán át szakadatlanul szálldosott át a fél világon, s közben fekete-fehér farpamacsát rebegtetve integetett. Nekem. Elhűltem. Ez a szőrős, hordótestű, csúf és rémisztő lény egy lepke. Hosszú pöndörnyelve pedig nem szúr, hanem szív. Nektárt virágtölcsérből. Viszonyunk lassacskán évtizedre kerekedik. Nyaranta mindennap meglátogat a kertben, a Pistikék mellett kalandozásairól mesél, és megvitatjuk a nagyvilág dolgait. Amíg várakozom rá, hagyom, hogy melengessen a büszkeség. A legszebb pillangó az én barátom.
