„de a víztoronytól, jaj, mi messze álltok, / ó, német-városi fákok!” – ezzel a fájdalmas felkiáltással zárta a költő a nagy erejű, ám zaklatott poéma első részét, s most a folytatáson a sor.
Ugyanaz a lendület, ugyanaz a színkonstrukció. Helyenként átgondoltabb bölcselet, néhol mélyebb érzések árja. Őt idézve, meglehet, méltatlanul: suhanás – át – a versvilág holdfényes tájain.
Tartozunk egy bejelentéssel: a legnépszerűbb gyulai Költő a továbbiakban, jelezvén hovatartozását – és ami igazán elgondolkodtató: tulajdon megfontolásból – Németvárosy Attila néven fut. (K.L.)
Németvárosi Attila
Német-városi fák
(második rész)
Kastélyok, várak, kúriák,
kesztyűk, háziállatok.
Német-városi fákok!
És a csatornapart: kagylók,
halak, pézsmapocok, rákok!
Dögöljek meg, ha nem igaz!
Ó, német-városi fákok!
Csupa é, csupa e, csupa á
csupa n, csupa, f, csupa k:
német-városi fákok!
Kerekek vagytok, óh, egészen,
egészen azok,
német-városi fákok!
Hol vannak tőletek a leedsi,
oxfordi vagy manchesteri,
és hol a portsmouth-i fák,
ó, német-városi fákok!
Vaskalapos négerek, atamánok,
mi távol vagytok tőlük!
Ó, német-városi fákok!
Mik vogymuk, szümtükhel,
feleim, látjátok:
német-városi fákok!
Örökké hálás leszek rátok,
német-városi fákok!
