Van egy csomó szúnyogom. Gondosan ápoljuk kapcsolatunkat, gyakorlatilag mindig együtt vagyunk, szó szerint, vagy „etetésük” során szerzett fájó, viszkető hólyagok emlékeztetnek közel sem kölcsönös barátságunkra. Én utálom őket, ők ragaszkodnak hozzám, mi több, kellek nekik. Nem bánják irányukba mutatott negatív érzéseimet, sőt megsemmisítésükre tett kísérleteimet sem. Megszokták. Csak szívnak és szívnak és szívnak, fittyet hányva mindenre. Csak jönnek és jönnek és szaporodnak.
Míg tavaly nyáron csak elvétve csaptunk bosszankodva karunkra egy-egy szúnyog miatt, mostanra mintha minden sarkon néptáncbemutatókba botlanánk, csak épp csárdás helyett a szúnyogos bokacsapkodót járjuk Gyulán is.
Életünket át- és átszövik a legkülönfélébb evidenciák. Ilyen például az élősködőkérdés. A világ legtermészetesebb dolga, hogy nem szeretjük, ha szívják a vérünk, s mindent elkövetünk a sanyargató állapot enyhítésére, még ha megszüntetésére hajszálnyi esély sincs.
Opportunista Béla simulékonyabban áll a problémához.
– Van egy rakás vérszívó az én lakásomban is. De én újraszavazom az enyéimet, hiszen kiszívtak már, mit bírtak, majd csak később lesznek éhesek. Nincs értelme bántani őket, úgyis újak jönnek, még éhesebb, még nagyobb példányok.
Atyaég! – szörnyedtem el szavai hallatán. Csak nehogy éleslátásáról ismert barátom megállapítása nyerjen bizonyságot, miszerint az ember és a vérszívók harcában az ember vesztésre áll. Inkább maradjon a szívatás, mint a gyors és hatékony szívásfelszámolás? Na, ezt már nem! Bízzunk benne, hogy a szúnyog nem (így) politizál.
