1988. általános iskola. Papírgyűjtés. Kitörő öröm. Ez mindig szabadságot jelent, hiszen kötelező mivolta hamar letudható egy kis köteg újság leadásával. Ilyenkor máris sugdolózás támad, egy-két komával biciklis-szalonnasütős kirándulást kezdünk szervezni.
Most másképpen történik. Az összegyűjtött papír értéke ezúttal nem az osztálypénzbe folyik majd bele, hanem személyre szólóan, arányosan fizetik ki.
(Az osztálypénz az, amiből olcsóbban jutottunk el egy nagyvárosba, megnézni egy múzeumot, futotta pedagógusnapi szegfűre, vagy elmentünk egy nap a strandra… )
Gondolataimban máris kirajzolódott egy elérhető árú, bolgár dobgitár kecses alakja. Minden játékot félretéve, már kora reggel elkezdtem gyűjteni. Otthon kezdődött a rakodás, majd sorra következtek a rokonok, szomszédok és mindenki, akinek volt csengője.
- Mit csinálsz?! – kérdezték társaim röhögve, ahogy a megrakott kocsival küzdöttem.
- Most kifizetik! Veszek egy gitárt!
Az érvet bólogatva elfogadták.
Este nyugodtan és a több mázsa újság pakolásától fáradtan tértem álomba.
Következő héten hátborzongató pletyka keringett. Csak nem fizetik ki!
Torkomban dobogó szívvel várakoztam még néhány sráccal a tanári előtt. Az egyik Commodore 64-re, a másik BMX-re gyűjtött. Kijött egy tanár.
- Igen, valóban csak úgy döntöttünk, hogy az osztálypénzbe menjen. Tényleg, te – mutatott rám – nagyon ügyes voltál, sok papírt összegyűjtöttél! – mondta lelkesen.
Elárulta a körülbelüli összeget is. Olyan két és fél bolgár gitár kijött volna belőle, vagy akár egy NDK is.
Arcomba csapott a hideg zuhany. Szükség is volt rá, összeszorított fogakkal hordtam el onnan elborult elmémet. Iskolabeli rosszalkodásaimat máris megbocsátottam magamnak, több évre visszamenőleg. Szüleimnek köszönhetően meglett azért az a gitár…
Viszont! Soha többet nem gyűjtöttem papírt. Ha kötelező volt, ha nem.
