Tavasztól ősz végéig minél több időt próbálok a szabadban tölteni. Így felejtem a téli bezártságot, a nyomasztó sötétet, lázas-köhögő jómagamat, a kínlódó fel-lekerülő ruharétegeket, a csontig hatoló zimankót, a bokáig érő vizes zoknit, a csökönyös járműveket, és nem utolsósorban a kerthelyiségek zárva tartását. Gyakorlatilag októbertől áprilisig folyamatosan fázom, így a 15 fok feletti évszakok minden időjárásában találok valami szépet, különöset, megfogót.
A kültérben embertársaimmal találkozva, a szokásos humán magatartás előírásaképpen az időjárásról folyik a legtöbb szó. A mostanában jellemző szélsőséges meteoróliai viszonyokat látva ez most korántsem unalmas és meglepő.
Elnézem a visszatérő ismerősöket, ahogy folyton szidják az „égi rendelkezéseket”. Egyik nap kellemes kánikula, az a baj, másik nap hűs zápor hűt, de az is baj…
Minap jön szembe Géza és panaszkodik:
- Még ilyet! Már megin’ esik. Mostmár abbahagyhatná! – néz az égre az esőcseppektől hunyorogva.
Másnap nagy erőkkel működik a Nap.
- Ááá, meg lehet pusztulni ebben a hőségben! – panaszkodik rekedten.
Pár nap múlva borús, felleges idő álcázza a légkört.
- Milyen idő ez?! – méltatja vicsorítva.
- Amilyenre vágytál. Nincs meleg, de nem is esik – mondom tárgyilagosan.
- De már készülődik! – kontráz azonnal.
Másnap 22 fok, nem esik és nem is készül rá. Türelmetlenül várom, vajon most melege lesz, vagy fázni fog? Jön is.
- Fene vigye ezt a sarat! – elégedetlenkedik.
Én már csak mosolyogva bólogatok. Nem hagyhatom, hogy engem ennyi ellentmondáson kapjanak. Az én módszerem, hogy következetesen és palástolatlanul rohadtul utálom a telet.
