Tett és következmény. Egyszerű, logikailag követhető és következtethető folyamat. Mint ahogy azt a „ki mint vet, úgy arat” magyar közmondásból pontosan tudhatnánk.
Tudhatnánk, mert egyre inkább úgy fest, hogy manapság nem tetszik tudni róla. Talán mert annyira a jelennek, pillanatnyi szeszélyeinknek élünk, hogy fárasztó az elindított folyamat végéig valamilyen módón hűnek maradni kezdeti szándékainkhoz, de a hűség fogalmát undorral félrelökve, lehet, hogy már gondolkozni is fáj, és ha fizikailag még nem is, az etika szempontjából már biztos, hogy egyáltalán nem tetszik.
Ez pedig nem a következetesség definíciója. Amit pedig – nem is tudom, megkockáztathatom-e – elvárnánk. Pusztán azért, mert megkönnyíti, azaz működőképessé teszi életünket. A hétköznapokat, s az erkölcsi, szellemi életet egyaránt.
Mert akármennyire is népszerűtlen manapság, fontos megőrizni a mentális és pszichés higiéniát, különben elveszítjük integritásunkat. Ha van még mit megőrizni belőle. Az üzleti életben csakúgy, mint a magánéletben elengedhetetlen a kölcsönösség, a következetesség, és a közvetlenség. S nem véletlen az alliteráció. A kölcsönösség a matéria szintjén működik: adok-kapok, alkut kötök, járjunk jól mind a ketten. A következetesség már a moralitásról szól: bizonyos dolgokhoz tartom magam, nem hagyom, hogy megroppantsák a gerincoszlopomat, és megőrzöm az emberségemet. A közvetlenség pedig az érzelmi intelligenciára, a nyitottságra utal. Arra, hogy megnyílok, kommunikálok az engem körülvevő világgal.
Tisztában vagyok azzal, hogy terjednek a negatív viselkedésminták, s rajtam áll, hogy azonosulok velük vagy sem. Az sem újdonság, hogy ez bizonyos köröket zavar, mert a következetes embereket nem lehet megkerülni, becsapni, lefizetni vagy korrumpálni. De milyen jól lehet ócsárolni meg gyűlölni, félre nyomni vagy börtönbe zárni! Csak egyet nem lehet vele: megváltoztatni. S ez már zavaró. Szókratész is tudta, amikor a következőt mondta: "Megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem.”
Ezért főbenjáró bűn következetesnek lenni ott, ahol többre értékelik a gerinctelenséget, a napi pletyka zamatát, a befolyásolhatóságot és az ármányt. Aztán meg hisztérikusan csapkodni, ha nem találnak újabb fogást rajta. Mert nem ad támadási felületet. Mert tudja, a visszajelzésekből, s már ő is másképp viszonyul, de nem utazik végtelenségig ezen a lefelé ívelő spirálon.
Újabb mondásra hivatkozva: Aki kutyával játszik, bot legyen a kezében.
Azaz, ha valakit kóstolgatok, vegyem figyelembe, de legalább értelmezzem – a reakcióit, s a továbbiakban annak megfelelően járjak el, s ne aszerint, amit én gondolok. (Mert óriási a különbség.) Ha szálkákat keresek benne, ne lepődjek meg azon, ha ő is felmutatja az enyéimet, de leginkább ne háborodjak fel ezen, s ne indítsak bosszúhadjáratot arról az aprócska tényről megfeledkezve, hogy valójában ezt az egész helyzetet egykor én váltottam ki.
Ha bajom van valakivel, érdemes feltenni magamnak a kérdést: a másik vajon tudja, hogy mi a bajom vele? Mert ilyenkor az is könnyedén kiderülhet, hogy valójában nem is vele van problémám, csak rá vetítem ki.
S mert persze én sem vagyok se tökéletes, se szent, ha hibázom, vagy egy adott ügyben menet közben meggondolom magam, tudassam a másikkal. Mert ettől nem leszek kevesebb, sőt!
De mert manapság nem hogy a következményekre vagy a holnapra gondoljunk, az orrunk hegyén sem látunk túl, ilyen lépéseket megtenni pedig kényelmetlen, vállalhatatlan, s egyáltalán nem tetszetős. Aki pedig ezt várná, azt minimum meg kellene semmisíteni!
Gandhi erről is tudott valamit: „Először megtűrnek téged, később nevetnek rajtad, később harcolnak ellened, majd győzöl.”
