Nem kívánom én a tulajdon védelméért a Szent László-i törvényeket visszahozni. Lenne is nagy sápítozás, ha tyúk áránál nagyobb értékű lopást halállal büntetnék, de a kisebbet is legalább csonkítással. Hogy rína az a jóember a két szép keziért, ki szemem láttára lopott kerámiakeresztet a korondi vásárban. Zavarta, hogy látom? Nem. Sandán pillogott a tahó, s a dagadt markában rejtőző kis kereszt észrevétlen csusszant a mellényzsebbe. Undor volt ez a köbön.
Bár ha jobban meggondoljuk, mostanság igencsak relatív a tulajdonlás kérdése hazánkban. Miért is lenne másként, hiszen a szinte intézményesítetté váló illegális tulajdonosváltások táptalajt és mintát kínálnak.
Mennyi időnek, hány évnek, évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy az elbitorolt vagyon a tolvaj jogos tulajdonává váljon? Ha elveszem az órád, lenyúlom a pénzed, beköltözöm a házadba, mikortól lesz az órád, a pénzed és a házad az enyém? Ha elajándékozom, mondhatja-e a harmadik személy órádra, pénzedre, házadra azt, hogy az övé?
Szeretném hinni, hogy – nemzeti hovatartozástól függetlenül – egyöntetű a vélemény és gondolat: Soha! Mégis. Hamarosan kilencvenedik jubileumi ünnepségen bonthat pezsgőt több európai állam, hogy az egykori Magyarország kétharmadán osztozhat. Mégis.
