Dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója bevezetőjében emlékeztetett rá, hogy a diktatúra bukása után megindulhatott múltunk szabad feldolgozása. Azóta történelmünk azon részleteivel is megismerkedhettünk, amelyekről 40 esztendőn keresztül nem vagy csak alig lehetett beszélni. Megindult a jóvátétel és az elégtétel adása, ugyanis a mögöttünk lévő évszázadban alig volt olyan társadalmi réteg, felekezet, etnikum Magyarországon, amelyet nem ért súlyos sérelem. Emlékhelyeket létesítettek pl. a kitelepítettek, a kényszermunkára hurcoltak, ide sorolható a gyulai zsidóság kezdeményezése is egy olyan szoba kialakítására, amely állandó színteret biztosított volna az emlékezésre.
Dr. Diósi Lajos, Gyuláról elszármazott egyetemi magántanár, a Gyulai Zsidó Alapítvány kuratóriumának elnöke az elmúlt két évtizedet áttekintve megfogalmazta, hogy a gyulai zsidóság ez idő alatt nem tudott közösségként megjelenni. 1945-ben az elhurcolt mintegy ötszáz személy közül mindössze hatvanan tértek haza, akik közül hiányoztak a hitközség vezetői, valamint a gyermekek és az idősek, ezért megszakadt a folyamatosság. – Nekem tizenöt év szívfájdalmat és tétovázást jelentett, amíg kimondtam, hogy Gyulán zsidó közösség nincs. Úgy kellett az elmúlthúsz évben, a rendszerváltoztatás után történelmi adósságokat törlesztenünk, hogy mögötte közösségi igény alig volt, legalábbis szervezett, intézményes igényről nem beszélhetünk – fogalmazott Diósi Lajos. Céljuk most a diskurzus életben tartása, remélve, hogy mégis elérhető lesz a kitűzött cél, ellenkező esetben a virtuális zsidóság is megszűnik Gyulán. Elismerte, hogy ők is hibáztak azzal, hogy érzelmi okokból, túl mereven ragaszkodtak a rabbiházhoz, más ingatlan elfogadásával ugyanis hamarabb célhoz értek volna.
Béres István városi főépítész vetített képekkel illusztrálva bemutatta a kiszemelt épület jelenlegi elhanyagolt állapotát és a tervet, amely a zeneiskola bővítményeként képzelte el hasznosítását. A gondozatlanság ellenére a házat szerkezetileg jónak, felújításra alkalmasnak ítélte meg. Toronyi Zsuzsanna muzeológus, a Magyar Zsidó Levéltár vezetője elmondta, hogy az 1945 után létrehozandó emlékhelyek egyik fő problémája, így van ez Gyulán is, hogy nincs elegendő tárgyi anyag, vagy ami van, annak jelentését, használatának módját sokszor nem ismerik. Egy olyan újonnan felállítandó közösségi múzeumnál, mint a gyulai, azt fontos bemutatni, hogy élt itt valaha egy közösség, amely már nincs itt, hogyan tűnt el, és milyen nyomot hagyott maga után. Azt javaslom – mondta végül –, gyűjtsék össze azokat az emlékezetpontokat, amelyek kijelölik, hol élt a zsidó közösség Gyulán, ilyenek a rabbiház, a zsinagóga, a szatócsboltok, amelyek autentikus színhelyei az egykori zsidó közösségnek. Krasznahorkai Géza könyvtárigazgató annak a véleményének adott hangot, mely szerint szemléleti kérdésről van szó, mert ha a város intelligenciája akarja, akkor pénz is kerül hozzá. Javasolta, hogyaz emlékszoba ügyét kapcsolják össze az amúgy is évtizedek óta hiányzó helytörténeti kiállítás létrehozásával. A hozzászólók közül egyetértett ezzel Ábrahám György, aki az általa szorgalmazott kereskedelmi relikviák összegyűjtését hozta fel példának, bár az Ajándékbolt a Süvegcukorhoz bemutatóhely megszűnt, és a gyűjtemény Békéscsabára került. Czene Ferenc emlékeztetett rá, hogy az épület zenei hasznosítását már régen javasolta, és lehetőségeihez mérten ma is támogatná az ügyet.
– Ez a történet tipikus esete annak, hogy az okoskodás a tett halála, jelentette ki dr. Perjési Klára polgármester. Elmondta, hogy öt évvel ezelőtt 20 millió forint állt rendelkezésre a ház felújítására, amelyet húsz év alatt kellett volna kamatmentesen visszafizetni. Készült azonban egy jóval magasabb költségvetés, azután jött a ciklusváltás, az új testület, és bedőlt az egész, vissza kellett mondani.
– A gyulai zsidóság részben szerencsétlen azzal, hogy nem hagyott hátra milliárdossá lett amerikait vagy híres festőművészt, rabbit valahol a világ másik végén, így nem veri az asztalt egyetlen híres vagy gazdag ember sem. Másrészt szerencsés, mert Gyulát jelentős kultúrájú városnak ismerem, ami meg is követelheti, hogy ne mások gazdagodjanak egy ily bemutatóhellyel, ebben reménykedem – összegezte gondolatait Diósi Lajos. Erdész Ádám zárszavában a levéltár részéről ígéretet tett arra, hogy a témát kiadványokkal és konferenciák szervezésével a felszínen tartják. Nehezebb feladatnak látszik azonban az épület felújításához és működtetéséhez szükséges pénz előteremtése. A Százéves cukrászda felső szintjére elképzelt várostörténeti kiállítás keretében azonban megvalósulna a zsidó szoba is.
