Az igazi tipp-mix játékosok realista fickók. Őket nem hatotta meg a magyar sportsajtót szokás szerint belengő optimista hangulat labdarúgó válogatottunk németek elleni esélyei kapcsán. Az óvatosabbak megelégedtek az 1,4-es szorzóval, s sima német győzelmet prognosztizáltak. Ezzel a feltett ezer forintjaik után 400-at kasszíroztak. A profik (mármint a tipp-mix játékosok) azonban különösebb aggodalom nélkül játszották meg a 2,08-as szorzójú ajánlatot, amely arról szólt, hogy legalább két góllal kikapunk. Így ezer forintonként 1080-at zsebeltek be, igazi ajándékként a játék szervezőitől. Mert meglepő módon pusztán erre az egy meccsre is lehetett fogadást kötni. Gondolom lesz következménye a dolognak, mert a Szerencsejáték Rt. bizonyára súlyos milliókat veszített a rosszul megállapított oddson. Bevallom, nem is értem a tipp-mix fogadás esélyeit kidolgozó szakembereket. Ha Venus Williams győzelme Cibulkova felett 1,13-szoros pénzt fizet, akkor a németek győzelmére miért lehetett 1,01-nél nagyobb nyerési esélyű fogadást kötni?
Talán őket is megtévesztette a magyar sportsajtó? Mert ott bizony olyan felvezetéseket kapnak a magyar válogatott mérkőzései, mintha nem az lenne a csoda, ha egy meccsen gólt rúgunk, ne adj isten még pontot is szerzünk. Tele vannak a sportlapok a magyar focista sztárokkal, mintha nálunk is ugyanazt értenék labdarúgáson, mint a világ más tájain.
Tegyük a szívünkre a kezünket: mikor láttunk utoljára igazán jól futballozó magyar válogatottat, vagy klubcsapatot? Valamikor a múlt század hetvenes éveiben…
Évtizedek óta rendszeresen megnézem a magyar labdarúgó válogatott mérkőzéseit a televízióban. Ma már persze inkább csak valamiféle különös „kötelességérzetből”, teszem, mint a szórakozás izgalmával. Merthogy sem szórakozást, sem izgalmat nem jelent.
Úgy a hetvenes évek közepétől emlékszem a meccsekre. Akkor még a Bene Ferencek, Törőcsik Andrások, Nyilasi Tiborok korát éltük, bár Végh Antal író szerint már akkor is beteg volt a magyar foci. Akkor még nyolcvanezren szorongtak egy kettős rangadón a Népstadionban, ma jó ha három fordulóban megnézik ennyien az elsőosztályú professzionalista(?) magyar klubok meccseit. Akkor még a magyar csapatok partiban voltak a Juventussal, Bayern Münchennel, Manchester Uniteddel, Liverpoollal. Ma olykor egy lichtensteini csapatocska legyőzése is megoldhatatlan feladatot jelent. Akkor még volt magyar futball, ma meg…
A szombati meccs semmi különöset nem hozott. A világbajnokságra készülő német válogatott hiányzó sztárjai nélkül is szinte izzadtság nélkül verte ronggyá a magyar csapatot. A magyar szövetségi kapitány első nyilatkozata szerint ennek az az oka, hogy ők már csúcsformában vannak, nálunk meg véget ért a bajnokság, s a játékosok fáradtak voltak, bár keményen küzdöttek. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a magyar edzők és a szövetségi kapitány is azért kap a hazai jövedelmi viszonyok között is kiugró bért csapnivaló teljesítményért, mert ki kell állniuk a nyilvánosság elé, s szemrebbenés nélkül hazudni kell. Hazudni, hogy majdnem jók voltunk, hogy csak a szerencse pártolt el tőlünk. És ez nem lehet egyszerű dolog!
A derék hollandus (vajon mennyivel több pénzért ugyanolyan sikertelen, mint elődei?) utalt arra, hogy már a negyedik percben vezetést szerzett az ellenfél, s ez meghatározta az eredményt. Mintha számított volna, hogy szegény Torghelle nem rántja le nyakánál fogva az ellenfél csatárát egy szögletnél a saját ötösünkön belül – Koeman szerint még ezt is meg kell nézni, hogy egyáltalán büntetőt ért-e a dolog -, vagy tíz perccel később kapunk gólt. Ha a Bundesliga II. kapusrangsorában a 13. helyet megszerző Király nem véd parádésan – eltekintve a második gólnál rúgott lufttól -, akár hat- nyolc gólt is kaphattunk volna a végére edzőmeccsé silányuló mérkőzésen. Bár az is igaz, ha minden sikerül, mi is rúghattunk volna egyet, mert egy lövésünk eltalálta a kaput (a mérkőzés végén Lázok rúgott egy egészségeset).
A magyar csapatban egyedül Dzsudzsáknak volt két- három villanása, a többiek említésre érdemes dolgot nem csináltak. A legszomorúbb az volt, hogy nyomát sem lehetett látni semmiféle taktikának, tudatos játéknak.
Összegezve: ne üljünk fel a bulvár sportújságíróknak, ne higgyük azt, hogy az európai középmezőnyhöz, vagy utolsó harmadhoz tartozó bajnokságokban játszó, vagy inkább nem játszó focistáink egy soha komolyabb szakmai eredményt el nem ért szövetségi kapitány vezetésével eséllyel vehetik fel a küzdelmet bárki ellen. No jó, ne rugaszkodjunk el a valóságtól: Andorra, Liechtenstein és Luxemburg ellen összejöhet, ha jó napunk van.
Láttuk, hogy a mi játékosaink labdakezelésben, gondolkodásban, csapatjátékban, taktikában fényévekre vannak a világ focijától. És látjuk azt is, hogy mégis sokan nagyon jól élnek ebből a buliból. Edzők, szakvezetők, játékosügynökök, klubalkalmazottak, játékosok.
Csak valahogy mi nézők maradunk ki az egészből…
