Mondja a múltkor a Józsi, hogy ő bármennyit tépelődik, ő – és itt sokat sejtetőn néz rám – akármennyire gyötri magát, csak arra a következtetésre jut, csak oda lyukad ki prompt, vagy nem is: feszt, hogy a lakótelepi kocsmák maga a paradicsom.
Nagy pével.
Persze – figyelmeztet megengedőn, s mutatóujja fölfele bököd, kulturáltan, ám határozottan döfködi a lég könnyű hártyáját – nem afféle talponállókra kell gondolni, amelyek, hát, ő nem is mondja. Bele se gondoljunk inkább.
Ő ugyanis a lakótömbök aljába metszett családias helyiségekre tesz itt utalást, ha esetleg nem vágnám. Azokat célozza ezzel a messze nem nosztalgikus, hiszen nagyon is racionális alapokon nyugvó, mi több, üdvös tapasztalatokat sem nélkülöző gondolatmenettel, amellyel most engem, meg akit éppen. Szóval ezekre a barátságos azilumokra céloz, melyeket a rossznyelv nem átall lélekvesztőnek hívni, jóllehet ő, ha módja volna, éppen ellenkezőleg, lélekföllelőnek keresztelné el őket.
Neveket azonban, néz körbe gyanakvón, nem mondhat.
Kérdésemre, mely hozzá nem értésről, mindamellett az empátia totális hiányáról árulkodik – nevezetesen: mi a jó bennük? –, Józsi szeme fölcsillan, akár a filozófusé, aki meglelte a választ a bölcselőket évek óta foglalkoztató kérdésre. (Nevezetesen: muszáj meghalnunk?)
Hát, ő sajnos azt nem tudja.
