Vannak pillanatok, amik kiragadnak a megszokottból, mikor a fények játéka és az aktuális hangulat elhiteti: ezért érdemes élni.
S vannak olyan pillanatok is, mikor a helyzet szülte benyomás jobb, mint egy különc rendezőé. Hiába, mégiscsak az életről mintázzák az álmokat.
Vasárnap délután. Egészen májusi tavasz. Gyerekek kergetőznek a partoldalban, pár méterre tőlük szüleik csacsognak a kaszálatlan, nagy fűben. A bicikli kereke halkan surran el mellettük, inkább kutyám trappolását hallani, ahogy boldogan lihegve cikáz a partoldalon fel-le, bekukkantva az erdőbe, nyalintva egyet a Körös vizéből vagy épp valami rovar vagy madár után iramodik meg vadul. Futók most nincsenek, ahogy elhagyjuk az iménti családot, kettesben haladunk. Virágillat, kövér levegő, majdnem tökéletes pillanat.
Egyszer csak valami megvillan az erdőszélen, aranyos fénye elkápráztat. Közelebb érve szinte hihetetlen, érthetetlen, s annyira valószerűtlen, hogy épp ettől igaz.
Egy nyitott aktatáska, belőle kotta kandikál ki, mellette egy férfi az erdő felé fordul, s nagy átéléssel fújva trombitáját: gyakorol. Mintha egy Kusturica-filmből pottyant volna ide. Angyal-meseszerű Kelet-európai varázs. Cinkos összekacsintás, s halk surrogással gördülünk tovább a vasárnapi tavasz tökéletesre komponált filmvaló képében.
