A rossz álmok lehetnek ilyenek, vagy a jók. A tanári konyhájában ültem, a küszöbön álló töriverseny feladatait csinosítgattam. Gatyába ráztam a forrásokat, s a térképvázlatok is a helyükre kerültek. Évszám, nevek, fogalmak.
Ahogy számhoz emeltem a bögrét, a tétova mozdulatról és a halk hörpintésről nagyanyám jutott eszembe. Ül a konyhában a viaszosvászon terítő fölött, és pirítóst rág. Sötét, ragacsos teát főzött, a kicsorbult bögrében lebegnek a teafűszálak.
2010. április tizenkilencedike. Négy éve és öt napja nem átallottam invokálni őt: hogy él, miképp telnek a napjai, mi történik odaát. Mi újság.
Semmi.
Napra pontosan öt éve, öt éve és öt napja, hogy meghalt. Szép jelképiség, de fogalmam sincs, mit üzen. Nem volt kérdés, hogy mihelyt az utolsó diák is leteszi a tollat, leküzdendő a röstellést, amit az elmaradt látogatás miatt érzek, a legközelebbi virágbolt felé veszem az irányt. Három szál elég lesz.
Így is történt, rendesen.
A lány, aki a rózsákat összefogta, a világ legkedvesebb virágáruslánya. Miután közöltem vele, hogy fekete szalagot szeretnék, szelíden megjegyezte, nem emlékszik, kértem-e már fekete szalaggal. Soha nem kértem még, soha, sehol, feleltem. Erre munkájába merült, és percekig nem szólt hozzám.
Öt szál rózsa. Éppen hogy elfért a liliom mellett a kettévágott műanyag palackban. Álltam a csapdosó esőben – sovány, gyenge eső volt –, és néztem a márványt. 1932, 2005. Fölötte nagyapám. Évszám, fogalmak.
