Noha az előttünk álló április szeszélyes és májusban is lehetnek még fagyok, mégis, kijelenthető: elmúlt a ronda, feltűnően hosszúra sikeredett tél, amit a madarak csicsergésén túl a naptár meghatározása szerint is észrevehetünk, mert már aszerint is hivatalosan tavasz van. Aki csak teheti, rohan a kertbe kapirgálni vagy balkonládáit ülteti tele az erkélyen, és amikor csak lehet, kiadós sétát tesz, hogy a vastag pulóver alatt felgyűlt zsírpárnácskát is leadja végre. Előbújt a nap, a felhők mögül megannyi remény, és az utca is tele lett szépekkel, mert mindenkin átragyog az életöröm.
Dübörög a tavasz, zsong a levegő is, énekelnek a madarak, s ahogy Cseh Tamás is megfigyelte, a fák túlöltözöttségével egyenes arányú a lányok levetkőzése, szoknyáik rövidülése. A sötét, hosszú, fázós tél után most megtelik az ember szíve szeretettel, szépséggel, jókedvvel. Ilyenkor – ha csak egy pillanatra is, de - elfeledkezik a devizahiteléről, a napi robotról és képes meglátni a szépet. Annak ellenére, hogy az értékrendszerünkre és ízlésünkre gyakorolt médiacsapások szinte teljes győzelmet aratnak felettünk, s már alig tudjuk mi is az.
Mert hol van már az, amikor az iskolában beleíratták irodalom füzetünk első lapjára a klasszikus meghatározást: "Szép az, ami érdek nélkül tetszik." Biztos, hogy örökérvényű ez? Mi az, hogy érdek nélkül? Hol lehet a szépség helye a mi mai világunkban? Mi a szép ma?
Könyvtárnyi irodalom született a témával kapcsolatban, véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy mi teszi az embert széppé. Férfit vagy nőt, egyre megy. Mert ma már a kozmetikában is mindkét nem számára léteznek eszközök, mikkel kiemelhetünk, takargathatunk, kapunk hozzá útmutatót bőven!
A filmekben is légies szőkeségek suhannak tova őzike lábaikon, de hiába az extrahosszú szempillák és a pushup-hatású hajlakkok, na meg a selymességet adó borotvazselék, a legelőnyösebb ruha, frizura, smink sem leplezheti viselője boldogtalanságát, mert még így sem akad meg rajta a szem, csak üres tekintetű, jelentéktelen szőkeség marad, s csak felületesen lesz vonzó.
Ahá! – kiálthat most fel a kedves olvasó -, valami több is kell egy szép dekoltázsnál, egy kivillanó bokánál vagy egy ölben pihenő gyönyörű kéznél!
Bár megérinthet, mert ezek önmagukban, külön kezelve is lehetnek szépek, persze, de mindez valahogy mégsem a markáns arcél, dús haj vagy hosszú comb függvénye.
S talán meg is lehetne próbálkozni a lehetetlennel, és definíciót adni a szépségre, de azzal a varázsát is azonnal elveszítenénk, mert ezzel máris sekélyesítjük, leszűkítjük, bezárjuk. Annyi talán bizonyos lehet, hogy a valódi szépség meghatározásból nem hagyható ki a benső béke, a derű, a mosoly. Mintha a jósággal járna karöltve, s közeli rokonaik lennének még a remény és a boldogság is. Ami után mi is annyira epekedünk, hogy hasonlítani szeretnénk rájuk, még ha csak kívülről látva hozzá a reklámokból lesett átalakító munkálatokhoz, hátha már az is segít valamit...
Mert soha nem azzal vagyunk elégedettek, amink van. Mindig mást akarunk, mindig máshoz szeretnénk hasonlítani, mindig szebbek akarunk lenni. Sőt, manapság ezt már nyíltan el is várják tőlünk. De vajon mióta törjük össze magunkat ezért tudatosan vagy tudattalanul? Ki tudja, hol kezdődhetett? A szomszéd kertjének zöldebb fűjénél vagy az önmagába szerelmes Narküsszosz sóvárságánál?
Talán már gyerekként nevelik belénk, vagy mi okítjuk erre magunkat. Hiszen már a mesékben is mindenki a királylánnyal vagy a hős vitézzel szeretne azonosulni. Miért nem vágyik valaki Hókuszpókusz rusnya, gonosz karakterére? S miért kötelező minden valamire való királylánynak szépnek lennie? S miért gondoljuk feltétlenül szépnek pl. Júliát és Rómeót? Mert megtalálta őket a szerelem? És az csak a szépeknek jár ki? A csúnyák tán nem szerethetnek? Ők életük végéig bukdácsolhatnak a vígjátékokban mert nekik bohózat jut csupán, míg a romantikus darabok, a megtisztító tragédiák a szépeknek vannak fenntartva? És egyáltalán: mi ez a szépség, amit meghatározunk, kijelentünk, elemzünk, mércéül állítunk? S miért dicsérünk olyan ritkán, és miért mérjük bőven a másokban fellelt hibákat? Nem adhatunk abból, minek magunk is híján vagyunk?
- Tehát szép volt a királylány, mert mosolygott, mikor kővára tornyából kipillantott, s meglátta a fehér lovon felé ügető hercegét? – léptet tovább tanakodásomon tapintatosan a kedves olvasó.
- De ha a királylány mázsás volt és bandzsa, a herceg pedig egy pattanásos arcú, nyakigláb filosz? Neeeeem, akkor már nem! - csóváljuk most együtt a fejünket, mert se a mesekönyvben, se a rajzfilmekben nincs ez leírva, és minden együgyű film arról szól, hogy szép, szép, széééép!!!! Még ha csak a történet vége felé szépül meg valaki (mert mondjuk belészeretnek), tudatosan olyan a smink és a kameraállás, hogy mi is szépnek lássuk. Sőt! Szívet remegtetően gyönyörűnek! Mert elfogultakká válunk hőseinkkel kapcsolatban. Mert átragyog rajtuk valami, körülöleli őket a szeretet puha, megszépítő sugara.
Igen, tudom, kedves olvasó, már régóta mondaná - csak eddig nem engedtem szóhoz jutni -, hogy ez az egész szépség-hisztéria (miközben mindvégig a szerénység képzetét társítjuk hozzá) századokra visszamenőleg elfeledhető csinosakkal, teltekkel, cingárakkal egyaránt, mert mindet megcáfolja Shrek, az ő borotválkozó, husi, boszorkányolt Fionájával. Mert az ő történetük egy pillanatra végre megértet valami nagyon lényegeset: a nagy betűs Boldogság meghozza az ember életébe a szépséget. Még ha az egy Ogre is. S nem csak elhozza (körmönfont varázslások ellenére, s azoktól függetlenül), de elérhetővé, kézzelfoghatóvá is teszi. Visszafordítja a mesék és reklámok elvarázsolt, idealizált világát egy emberibbe, élhetőbbe.
Látott valaki az elmúlt ronda, hosszú télen ebben a rövid itthoni világban szépeket? Én alig találkoztam néhánnyal, akin átragyogott valamiféle boldogság. S nem érzem úgy, hogy pipiskednie kellene bennem a kérdésnek, vajon mi lehet a titka, mire gondolhat közben, mert ez nem mehet „csak úgy”, ilyen zord időben?!
Ez valahogy nem alkat és vonások, pillanatnyi ideálok vagy örök fogalmak kérdése. Ugyanis a boldogság tudata vagy csak ígérete bármely rút kiskacsából vagy boszorkányolt békakirályfiból szépet képes varázsolni.
Nézzük az örök klasszikusokat, s képzeljünk el egy olyan előadást, amiben Rómeó és Júlia nem szép. Mármint nem az a lányregények, a romantikus filmek és a kiglancolt álmok szintjén. Ahol Rómeó pattanásos arcú kamasz, esetlen nyakigláb, Júlia meg szabálytalan arcú, fogszabályzós, szemüveges süldő. Mert a darabban is csak azok látják őket szépnek, akik természettől fogva elfogultak: ők vallják egymásról, meg a szüleik és a reménytelenül beléjük zuhantak. Szépségük pedig a költészetből adódik, a csoda verssorokból. Meg abból, hogy egymásba szerettek, és vállalták ezt a mindig nehéz, kínzó káprázatot, a szerelmet.
Ha tovább keressük, mitől szép egy ember, kifakult képeken láthatjuk a nagy költők örökkévalóságig megénekelt múzsáit: és egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, egy jelentéktelen szőkeség néz vissza ránk. Őket a költő szépítette meg mindannyiunk számára. A költő, aki rögtön a sosem látott teremtő után következik a paradicsomi rangsorban. A költő, akinek sorsába, önpusztításába én is belehalok, ahogy fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssorai. A költő, akinek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, mikor ünnepelje az örök ünnepeket, nem határozhatják meg lézengő lázárok, mikor öltöztesse ünneplőbe a szívét, és aki szépségét látja bele szerelmeibe is. De ez még nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy Rómeó és Júlia tényleg szépek voltak.
Vagy képzeljük el azt, mi lenne, ha a békakirályos mesében, amikor a lányt kimenti a sárkány karmaiból a csúnya kőbéka, ezért a megszabadított csókjával illeti megmentője kőajkait, ha itt, a mese végén a béka hirtelen szemüveges, csapott vállú filosszá változna? Sikoltozva elmenekülne a királylány, mondván, anyám, én nem ilyen mesét álmodtam?
Hát tényleg ezért csinált volna végig mindent, azért kötött barátságot a rúttal, mert mindvégig daliát remélt? Butát, gőgöst, hűtlent akár, de délceg hódítót? Ez már talán nem is mese lenne. Ez lenne a valóság. Mert mindent és mindenkit át akarnak formálni az ideák ocsmány világába, ahelyett, hogy a megfoghatót, az elérhetőt fonnánk körül szeretetünk szépítő sugaraival. Mert a szépségnek nem valamiféle egzakt meghatározása a lényeg, hanem az, hogy nekünk mi tetszik.
Nekem az, ami vagy aki bennem folytatódik. Szép az, ami érdek nélkül tetszik? Ugyan! Szép az, ami bennem leli visszfényét, aminek sugaraiban én fürdöm, hogy látva lássak, hogy látva lássanak. Attól majd én is sugárzom, én is csillag leszek valakinek az egén. Én is szép lehetek. Igen, a szépség végül költészet a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, van, aki haikut fogalmaz életéből.
Amikor azt mondjuk: csúnya, magunk sem értjük, miért okozunk boldogtalanságot másnak is, magunknak is. Azt hiszem, a szép nekem annyit jelent, hogy igaz, hogy boldog, hogy őszinte, hogy kisherceg, Róka, Micimackó, kis bicebóca, Árvácska, Nyilas Misi, hogy beléjük vakulok, hogy sírni tudok a boldog boldogtalanságuktól, a reményvesztett reményeiktől.
Mert olyan célba helyezik a köznapokat, ahol mindeggyé válik élet és halál, mert ezekért az érzésekért érdemes kimenni a világból, vagyok hajlandó újra szenvedni és csalódni, mert nem akarok lemaradni fontos kéztartásokról, új és új tartalmakkal megtelő mosolyokról.
És szeretnék látni csúnya Rómeót és csúnya Júliát: hadd szépítsék meg maguk körül ezt az egész érzelmileg fagyott, hideg világot.
