Sosem felejtem el azt a csalódást, azt az émelyítő szégyent, amelyet egy pazarnak ígérkező, a vártnak megfelelőn kellemesen induló és pompásan folytatódó, ám annál botrányosabban záruló házibuliban kellett megélnem.
Kezünkben gyömbérrel Neoton Famíliára dülöngéltünk egy harmadik emeleti lakásban. Magam ortodox Dolly Roll-osként – ilyenformán bizonyos aggályokkal – érkeztem a partira, ám a vendéglátók nem hogy nem vetettek ki maguk közül, de a közös éneklésbe is bevontak. A rögtönzött gospel csúcspontja a Na na, nagyfiú volt, melynek első refrénjét – a tagadhatatlanul kedvező szociális viszonyoktól megittasulva – teli torokból üvöltöttem: hagyd a szénát. Ekkor, mintha csak a Magasságos keze volna a dologban, a magnó bekapta a szalagot. A beállott kínos csöndben nehezen akartam tudomásul venni, hogy tévesztettem. Valaki megsimogatta a kobakom, hagyd a témát, de nem baj.
Idegeim, akár a rajtam feszülő huzentróger. Lesütöttem a szemem, és családunk mezőgazdasági orientációjára hivatkoztam. Nem nevettek, de volt, aki elfordult.
Kisomfordáltam a konyhába, ahonnan egy – vagy három – ugrással az utcán termettem. Meg sem álltam hazáig.
And now for something completely different, rikkantottam a biztonságos lakótelepen, s a következő nap elindultam a lejtőn, amely valójában fölfelé vezet.
