Táplálkozni kell, enni jó. Gondolom, ezzel a megállapításommal nem szállna vitába senki sem. Most rögtön helyesbítek is. Egy kedves ismerősöm azonnal képes lenne megcáfolni, vagy legalábbis elgondolkodásra késztetni azzal a véleményével, hogy táplálkozni kell, de enni nem mindig jó. És tényleg igaza van. Vannak olyan kevésbé szerencsés egyedek, akiknek nem adatik meg, hogy minden nap jóféle hazait ebédeljenek. Sokunk menzára, menüre, vagy előre fóliázott zsemlékre fanyalodik, megannyi kellemetlen tapasztalat után is. Mert enni kell.
A minap rég nem látott ismerősömet pillantottam meg egy buszmegálló padján gubbasztva. Roppant rég óta bámulhatott maga elé, és valami szörnyű, megmagyarázhatatlan kifejezés ült az arcán.
– Mi a szöszt bámulsz Jenci? Nincs itt semmi érdekes – huppantam mellé nagy jókedvvel.
– Mindjárt lesz, ha még egyszer meglöksz, olyan látványosságot alakítok ide neked a pad elé, hogy mindketten szégyellhetjük magunkat, de főleg én – és belekezdett ebédkálváriájának elmesélésébe.
Akadozott ugyan kicsit a hangja a fel-feltörő emlékek nyomán tovább háborgó gyomra miatt. Mégis, olyan hősiesen küzdött, hogy öröm volt nézni.
– Hát, kérlek szépen az úgy esett, hogy olyan jól esett volna…, de aztán úgy alakult, hogy mégsem esett jól. De ha már kifizettem, csak megettem. Láttam én már az elején is, hogy a zsírtengerben néhány szem húsmócsing és adagonként húsz deka hagyma főtt, de a kutya úristenit – gondoltam – akkor is benyomom. Gyorsan belapátoltam…, és idáig jutottam. Egy nyavalyás padig – nyögte, majd utolsó erejét kihasználva a legközelebbi fa tövéhez szaladt.
Az nem derült ki, Jenci hol, mit és milyen körülmények között fogyasztotta aznapi ebédjét, de egy dologra még fogadást is kötnék: az az étkezde Jencivel már nem számolhat.
