Eső, eső, eső, szél, eső, eső, hideg, havas eső, hideg, hó, hó, hó, hideg, hó, hó, havas eső, ónos eső, eső, enyhülés, eső, eső, hideg. Ha csak címszavakban kellene összefoglalni az októbertől mostanáig tartó időszakot, valami ilyesmi jönne ki belőle.
A diófa ágán a napokban már vidáman fújta a „nyitnikéket” egy parányi énekes. A hóvirágok lassan-lassan elhervadnak, egyre lejjebb kókad néhány hete még büszkén virágzó fejük. Az ibolyák készülődnek, a kerítés mellett kinyílott a kis sárga krókusz. A tulipánok is vették a jelet, egyre magasabban kandikálnak ki a téli hideg ellen oly jó védelmet nyújtó földből. A fákon, cserjéken duzzadnak a rügyek, jelezve, hogy ideje lenne nekifogni a metszésnek. A kamrában a dughagyma hever a sötét zacskóban, s nem érti, miért nem került már a földbe, mint az előző években testvérei. A kapa, a gereblye, az ásó szinte leesik a szögről, mindhárom menne már, sürögne-forogna, dolgozna, hogy zsendüljön az új élet. Mert itt az idő, tudják mindannyian. De a kertben sár van, a fák alá nem lehet bemenni, elmarad a metszés, a lemosó permetezés, a dugványozás.
Fázósan húzódnak össze az emberek, aggódó szemmel néznek az égre, lesve a sötét felhőket: valóban lesz hó? Márciusban?
Majd hazamennek, magasabb fokozatra kapcsolják a fűtést, gondolva persze arra is, mennyivel lesz magasabb a gázszámla a betervezett összegnél. De fagyoskodni mégsem lehet. Közelebb húzódnak a fűtőtesthez, magukra húzzák a takarót, s tépelődnek, hogy meddig még? Figyelik a híreket, melyekben azt olvassák, hallják, hogy utolsó rohamra készül a tél. Pedig a tél már igazán elvonulhatna, büszke győzőként, hiszen hónapok óta nem volt ellenfele.
Sokan megbetegszenek, bosszankodva azon, hogy egészen idáig kibírták. Sokan a bezártság betegei lesznek, mennének már a szabadba, dolgozni, vagy éppen kirándulni, vagy egyszerűen csak sétálni.
Várjuk a tavaszt, mindannyian. Órákra belekóstolhattunk már a ragyogó napsütésbe, mintegy előzetesként, a szebb jövő ígéreteként. Hogy aztán elmúljon megint a jóidő. Hogy az eget felhők takarják be, hogy a garázsból kezünk ügyébe készítsük a hólapátot.
Az utcán begombolkózott járókelők, sietős léptekkel igyekeznek a meleg szoba felé. Szürke, hideg március. Valami melegséget keresek a csupasz fák, didergő házak között. Egyszerre a szemembe virít egy vörös sapka. Alatta szőke haj, egy bájos arc. Fiatal lány, keze párja kezében. Megállnak, egymásra néznek. A fiú átöleli a lányt, majd hosszasan csókolóznak. A világról, a hidegről nem vesznek tudomást.
Jobb kedvem kerekedett. Nem szokásom meglesni mások boldogságát, de most kicsit tovább nézem őket. Elmosolyodok. Mert biztosan tudom, hogy Tél tábornok veszített, hiába rohamoz már! Jön a tavasz!
