Gyulai Hírlap - Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek Gyulán

Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek október 23-án Gyulán. Az ünnepség Gyulaváriban, az 1956-os kopjafánál indult, majd az Október 23. téren folytatódott, ahol Zámori Ida, az Erkel Ferenc-gimnázium főigazgatója mondott beszédet.

– Minden kor újra és újra felteszi a kérdést: ki a hős, és mi teszi hőssé az embert? Vajon a hős mindig karddal harcol? Vagy néha csendben áll, amikor mások elhallgatnak? Ki tehát az igazi hős? Szabó Magda szerint: „az igazi pozitív hős jó, bátor, szenvedélymentes, de nagy feladatokra vállalkozik, áldozatkész, önzetlen, és szereti a hazát. És főleg erkölcsös.” – kezdte beszédét Zámori Ida.

Kiemelte: a hősiesség nem egyetlen erényből fakad, hiszen nem elég bátornak lenni, ha hiányzik a jóság, nem elég önzetlennek lenni, ha nincs benne erkölcsi tartás. A valódi hős az, akiben mindez egyesül – aki tud helyesen cselekedni, amikor mások elfordulnak, és kitartó, amikor mások már feladják.

Mint mondta, a magyar történelemben sok ilyen személyt ismerünk, elég Szent Istvánra, Hunyadira, Mátyás királyra, Széchenyire vagy Kossuthra gondolni.

– 1956-ban egy ország, amely hosszú évekig élte meg a szabadság elvesztését, a diktatúra szorítását, szinte várta, hogy valaki kiálljon az igazságért, és vállalja a kockázatot. De a hősök akkor nemcsak az utcákon születtek, hanem a szívekben is. Voltak, akik bátran kimondták véleményüket, segítettek a rászorulókon, vagy megőrizték emberi méltóságukat akkor is, amikor minden elnémult körülöttük.

Aláhúzta: az 1956-os forradalom azt a pillanatot jelentette, amikor a szavak tettekké váltak, amikor az eszmények – az igazság, a méltóság, a szabadság – életre keltek. Október 23-án egy nép érezte meg, hogy a hallgatás évei után ismét megszólalhat a világ. Egy nemzet, amely addig csak sóhajokban mert beszélni, kimondta: elég volt.

– El tudjuk-e ma képzelni, mekkora bátorság kellett 1956 októberében, hogy a szavak tettekké váljanak? A Petőfi-szobornál gyülekező egyetemisták a Nemzeti dalt hallgatva törték meg a csendet – s a hangok, amelyek addig csak a lelkük mélyén éltek, most az egész nemzethez szóltak. A 16 pontos követelés sorai visszhangoztak az utcákon, a „Legyen szabad ez a haza!” kiáltás pedig úgy hangzott, mintha minden magyar egyszerre mondta volna azt. Nem csupán szó, hanem tett született. Aztán ahogy az este ráborult a városra, a tömeg az Országház elé vonult. Október 24-én Nagy Imre ígéretet tett a reformok folytatására, de a felkelők nem hátráltak: hitből, reményből és hazaszeretetből szerveződtek fegyveres csoportok – így született meg a szabadság szelleme – mondta Zámori Ida.

Kifejtette: a forradalom lángja nemcsak a főváros utcáin lobogott, a szabadság tüze végigsöpört az országon, Gyulára is elért. A budapesti események után alig három nappal, október 26-án már itt is lehetett érezni a változás szelét. Délután a Komló előtt és a Kossuth téren tömegek gyűltek össze; a középületekről leverték a vörös csillagokat, este pedig kétezer gyulai jelenlétében lebontották a szovjet hősi emlékművet. Ekkor hangzott el Simonyi Imre költő szava, aki a forradalom tisztaságára hívta fel a figyelmet. Másnap reggel a tanácsháza előtt már több ezer ember gyülekezett. Nádházi János, a város egykori szociáldemokrata vezetője szólt hozzájuk, békét és rendet kérve, hogy a forradalom méltósága megmaradjon. A tömeg fegyvert követelt, de végül – a vérontás elkerülése érdekében – a rendőrség lefoglalta azokat. Október 28-án megalakult a gyulai forradalmi bizottság, élén Nádházi Jánossal és M. Szabó Andrással. Ekkor már minden üzem, minden közösség lázasan szervezkedett: munkástanácsok, nemzetőrség, új vezetők próbálták megőrizni a rendet és a reményt.

– Ahogy a napok múltak, a forradalom sodrában Gyula is a szabadságvágy városává vált. A hatalom azonban hamar visszavágott. November 4-én a szovjet csapatok bevonultak, és a remény lassan fojtó csenddé vált. A városban december elejéig még élt a hit, hogy talán sikerül megőrizni valamit a forradalom tisztaságából. December 6-án még ezrek álltak némán a városháza előtt, fekete kendős asszonyok tüntettek gyászukban és reményükben egyszerre.

Hangsúlyozta: következett a megtorlás, Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt, akik Gyulavárit akarták megvédeni, 1957. február 2-án végezték ki. De, mint mondta, történetük nem csupán tragédia, hanem erkölcsi örökség is, az emberi méltóság és szabadság örök tanúsága.

Hozzátette: emlékeznünk kell rájuk, valamint arra, hogy a hős nem az, aki felülkerekedik másokon, hanem aki minden nap, minden döntésében a saját szívének hangját követve hű marad a jósághoz, a bátorsághoz és az erkölcshöz.

– E gondolat legyen ma is vezérfonalunk. Legyen útmutató az emlékezésben, a cselekvésben, az életünkben. A történelem változik – de a hősiesség nem múltbéli emlék: itt él közöttünk, és minden nap újraszületik azokban, akik mernek dönteni, mernek cselekedni, mernek kiállni a jóért. És amíg vannak, akik hisznek a jóságban, a bátorságban, az önzetlenségben és az erkölcsben, addig van jövője nemzetünknek is – zárta beszédét Zámori Ida.

Az ünnepi beszéd után Lux Ádám, Andrádi Zsanett, Házi Anett és Jánosi Ferenc adtak műsort. A megemlékezést a koszorúk elhelyezése zárta.