Gyulai Hírlap - Cserháti Zsuzsa, Domján Edit és Szécsi Pál sorsa

Ikonikus dalszövegeket hallgatva, elemezve rajzolódtak ki a drámai sorsok az esten. Spirituális előadók, írók, Szepes Mária, Müller Péter, Popper Péter idézetei és a hozzáértő érzékenységgel választott versek nagyon rímeltek az énekesek életére.

Perjés János láttatni szerette volna, hogy a csillogás és a siker mögött esendő emberek vannak, hétköznapi vagy akár sokkal nehezebb problémákkal, mint ahogy azt a közönség érzékeli.

Az előadó először is megköszönte, hogy a közönség nem vette zokon a helyszínváltozást, hiszen eredetileg a Vigadóban tartották volna meg az előadást, és átsétált a az Erkel Ferenc Művelődési Központ első emeletén lévő terembe. Szerinte így meghittebb légkört sikerült teremteni az est témájához, melynek nyitó képe egy retró fodrászatot ábrázolt. A búra alatt száradt a hölgyek haja, nem volt nehéz beleképzelni ebbe a miliőbe Gedeon bácsit, a női fodrászt. S. Nagy István könnyed szerzeménye szólalt meg kezdésnek. Már ennél a dalnál önként becsatlakoztak a jelen lévő hölgyek, urak az éneklésbe, dúdolásba, ezzel észrevétlenül elindult a közös lelki utazás.

A következő képeken a sármos Szécsi Pál jelent meg, laza eleganciával nézve a kamerába. Az énekes 1944 márciusában született egy üldözött, zsidó család tagjaként. Döbbenetes megtudni, hogy valójában egy gyökerek nélküli, kötődési problémákkal, reménytelen kapcsolatokkal küzdő, öngyilkossággal próbálkozó, sérült lelkű férfit látunk, akit a két testvérével együtt elhagyott az édesanyja. 1956-ban az Egyesült Államokba disszidált, kilencszer ment férjhez. 

A gyerekek nevelőszülőknél vagy intézetben nevelkedtek. Szécsi kétségbeesetten vágyott kötődni, 18 évesen szerelme, felesége egy lengyel modell volt, akinek a kedvéért Lengyelországba költözött. Olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy idegenvezetőként dolgozott. Amikor a szenvedélyes viszony megszakadt, visszaköltözött Magyarországra.

„Kinek kellenék én, ha még a saját édesanyámnak sem kellek” – cipelte magával a fájdalmát az énekes, aki a  véletlennek köszönheti, hogy felfedezték. Épp Rotchild Klára modelljeként dolgozott egy rendezvényen, ahol betegség miatt nem tudott megjelenni az előadó, ő „ugrott” be a helyére.

Életének fordulópontját egy táncdalfesztivál adta, csakúgy, mint évtizedekkel később Cserháti Zsuzsának. A nézők között egy nagyon híres, akkor már befutott színésznő ült, a nála 12 évvel idősebb Domján Edit, aki meghívta Szécsit a rádióműsorába. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak egymástól, gáláns udvarlások, hógolyózások, versek és további öngyilkossági kísérletek töltötték be azt a tíz hónapot, ami nekik jutott. Domján 39 éves korában várandós lett, de az énekes tudta nélkül elvetette a közös gyermeküket. Ekkor Szécsi ismét összeomlott, elvesztette a maradék hitet, hogy sorsa jóra fordulhat.

1972 decemberében Domján Editet hiába várták a színházba, örökre elaltatta szeretett kutyáját, és magával is végzett. Illés Endre író így emlékezett meg róla: „Az élethez végül is nemcsak étel és ital kell, munka és siker, kell egy halom parázs is, hogy melegedjünk, és ő már jó ideje hamuban ült és fázott.”

A színésznő halála után az énekes az NSZK-ba menekült, vágyott volna az anyja után Amerikába, de az elhatárolódott tőle. Megüzente neki a távolból, hogy nem azért utazott ilyen messzire, hogy a gyermekei kövessék. Miután Szécsi hazatért, elvették az útlevelét disszidálási kísérlet miatt. Nem bírta tovább vinni a terheit, 1974-ben, harmincévesen vetett véget az életének.

Furcsa fordulat az élettől, hogy pályatársa, Cserháti Zsuzsa ebben az évben, 1974-ben lett várandós. Az énekesnő nagyapja a Dréher Sörgyárak vezérigazgatója volt, a művésznő gyermekkorát egy kúriában töltötte, Kőbányán.

A zabolátlan, fiús, sérülékeny, tartózkodó lány balerina szeretett volna lenni, de kétszer is elutasították a felvételin. Ezután eldöntötte, hogy énekes lesz. Amíg ez a vágya teljesült, a Divatcsarnok óra-ékszer boltját irányította, esténként pedig a Balaton nevű étteremben táncolt. Itt fonódott össze az élete Szécsi Pállal. Ebben az étteremben volt pincér Szécsi Katalin, aki meghallotta Cserháti Zsuzsa hangját, és hívta a testvérét, hogy azonnal jöjjön, mert ezt hallania kell neki is. A két pályafutás innentől szétválaszthatatlanná vált. Szécsi úgy tudta támogatni Cserhátit, hogy bejuttatta a Magyar Tánczenei Stúdióba, ahol felénekelhette első dalát, majd a  Ki mit tud? hozta meg számára a további sikereket.

Az énekesnő semmi másra nem vágyott, csak adni magából. A színpad lehetett volna az igazi terepe, de a táncdalfesztiváloknak „sok” volt az ő hangja. Ráadásul nem volt semmilyen érzéke hozzá, hogy menedzselje magát. Egy korabeli rocklexikonban ezt nyilatkozta: „Én nem vagyok sztáralkat, én egy egyszerű nő vagyok, engem ez az egész nem érdekel.”

Érett nőként, anyaként megállt a karrierje, majd a házassága is tönkrement. Hiába kapott minisztériumi engedélyt, hogy dolgozhasson, míg a mérnök férje otthon marad a gyermekükkel, nem tudták kezelni ezt a helyzetet. A bíróságon szigorú ítéletet hoztak, négyéves fiát, Krisztiánt az édesapának ítélték. A fiú, amikor már jogában állt, 14 évesen az édesanyjához költözött. Együtt éltek, próbálták pótolni az elveszett időt.

Amikor az Árva fiút énekelte a színpadon, bekiabáltak az emberek, milyen rossz anya. Emiatt nem készült televízió felvétel erről a dalról. A közönség elfordulása, meg nem értése, elhidegülése önbizalomhiányhoz vezetett az énekesnőnél.

Az éjszakai mulatók évei után Cserhátit tíz évre teljesen kivonult a világból. Majd jött a késői visszatérés, egy másik nőként. 48 éves volt, amikor a siker újra kopogtatott nála. Hat évre rá a művésznő feladta a harcot, a küzdelmet az élet démonaival. Rettegett mindentől, nem bírt már emberek közé menni. Már nem élvezte a rivaldafényt, szeretetet, elfogadást, mert önmagát nem tudta elfogadni.

Élete legnagyobb sikerének azt a pillanatot nevezte meg, amikor egy fellépés alkalmával felszaladt hozzá a gyermeke a színpadra „Anyut akarom” felkiáltással. A karjában a kisfiával folytatta az éneklést. Ezt a gesztust túláradó elismeréssel fogadta a közönsége.

A művészlegenda 2003-ban hunyt el, nagy űrt hagyva maga után.

Mindennap hallgatom ezeket a dalokat – jegyezte meg egy férfi, aki teljes átéléssel végigénekelte az estét az előadókkal együtt. Láthatóan meghatotta a közönséget a sok tanulságos élettörténet, és a hozzájuk tartozó dalszövegek. Meleg szívvel, lélekkel sétálhattak haza a hideg téli estében.