Gyulai Hírlap - Tűz!

Szól a rádió, Tótné (Szűcs Nelli) rántott húst süt a kerti fabudi szomszédságában, és a Hidegen fújnak a szelek kezdetű nótát dalolja. Az otthonról ismert illat beteríti a nézőteret. A szögesdróttal kerített utcán hol amatőr tűzoltózenekar lelkesíti a népet, hol a frontról jövő hírek hangzanak el, indulók csendülnek fel. Háború van. Örkény István Tóték című, húsz év előtti gyulai bemutatóján is az volt, ma is az van élőben. A Vidnyánszki Attila rendezte darab így aktuálisabb, mint volt bármikor.

A Gyulai Várszínházhoz és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházhoz kötődő jeles múltbéli eseményt, a húsz év előtti premiert Elek Tibor gyulai színigazgató idézte fel az előadás végén, amikor a népes kárpátaljai társulat fellépését megköszönte egy kosár virággal. Ettől a szép gesztustól fellelkesedve kerestem elő a bemutatóról írt korabeli kritikákat, hogy összevessen a darab akkori üzenetét, hangulatát a maival.

Urbán Balázs a Critikai Lapok 2004/8-as számában publikált Az őrnagy és kora című írása került elsőként a kezembe. Ebben azzal szembesültem, hogy Vidnyánszki Attila Örkény-adaptációja nem a háborúról szól, de még csak nem is a terrorról, hanem az erőszakkal szembeni megalkuvás határairól. A kritikus húsz éve úgy látta, hogy egy teljes korszak jelenik meg a háttérben, amelynek éppoly őrült a logikája, éppoly vad az indulata, mint az Őrnagyé (Trill Zsolt).

Örkény István művének a cselekménye ismert. A háború tombolása közepette a Mátraszentannán élő Tót családhoz egy nap beállít az orosz fronton harcoló fiuk parancsnoka, hogy náluk töltse kéthetes szabadságát. Kis idő után megparancsolja vendéglátóinak, hogy látástól vakulásig dobozokat gyártsanak a frontra küldött kötszereknek, gyógyszereknek. Tóték szó nélkül végzik a hazafias feladatot, abban reménykedve, hogy a gyermekük cserében bekerül az őrnagy mellé az irodába a lövészárokból. A türelmük azonban elfogy, és megölik az őket alattvalóként, parancsvégrehajtóként kezelő tisztet.

Olekszandr Bilozub színpadképe tökéletes kerete a drámajátéknak. A tér jobboldalán nyári konyha áll festett háttérfallal, amelyen a Tót család képei láthatók. A portrékba golyót ereszt majd a háborús lázban élő őrnagy. A konyha melletti termetes budi is üzenetet hordoz, hiszen belülről háziáldások díszítik. Tetején pedig gólyafészek dacol a halállal. Ebben gyűlnek a kézbesítetlen levelek, halotti értesítők. Az előtérbe helyezett dobozrádió Mátraszentanna és a világ, az igazságok és a hazugságok, az élet és a halál közti kapcsolat médiuma.

A színpad baloldalán a falu, a buszmegálló és a háború mikrokozmosza kap helyet. A groteszk tűzoltózenekar is itt ad koncertet, itt rohanunk vezényszóra előre az időben, a Horthy-korszaktól kezdődően a kommunizmus évein át az amerikai felszabadításig, a legkülönfélébb és legfurább figurákat, abszurd rezsimeket történeti szerephez juttatva.

Vidnyánszki darabjában a világ dobszóra, polifonikus őrületbe énekli magát. Közben orosz, német és amerikai hatalmak városokat, országokat égetnek el. New York’s burning, énekli a társulat is. Tót (Tóth László) minden mozdulatát zseblámpával figyelik meg, erőszakkal tartják ébren, szembe húzott tűzoltósisakkal akadályozzák, hogy bármit is lásson a világból. Az emberdarálót óriás kartonszeletelővel helyettesítik, amelynek még a nyikorgása is hátborzongató. Az értelmetlenség a Tót fiú eltitkolt halálával válik teljessé.

„A kozmikussá nagyított kép ijesztő, mert Vidnyánszky Attila kiiktatja az időt, világállapotot tár elénk, és nem bízik már abban, amiben Örkény még hitt, a cselekvő emberben. Vidnyánszky cselekvő emberein A tűz, amelynek emblematikusságát nehezen lehetne figyelmen kívül hagyni, maga a pusztító és megtisztító emberfeletti erő. A nagy elbeszélés immár ez, eszelősen felégetni a világot” – fogalmaz Tarda Orsolya az Amikor a tűzoltó gyújt tüzet című írásában, amely a Színház folyóirat 2004/10-es kiadványában jelent meg.

Az ikonikus gyulai előadásra Pap Gábor is reflektált a Párhuzamok a végeken című esszéjében, amely az Ellenfény 2005/3-as számában olvasható. A kritikus azt emeli ki áttekintésében, hogy Vidnyánszky Attila történelmi látomássá duzzasztja az egy helyszínű, hátországban játszódó drámát, és új, önálló szólamcsoportot komponál az eredetihez. Nem saját kútfőből, hanem korabeli dokumentumokból, kuplékból, újság- és rádióhírekből kompilált szöveg- és dallamhalmazt. A legfőbb hozzátoldás, vallja a szerző, a doni katasztrófára dokumentarista perspektívából tekintő írói látlelet.

„A ma problémái nagyrészt ugyanazok, mint a Tóték keletkezésének idején voltak, és Örkény alapkérdéseket boncolgat. Az emberi természet nem változik, és az a viszonyrendszer, amit a darab felvázol, abszolút átültethető a mába. Ez a nagy művek, a klasszikusok sajátja” – nyilatkozta Vidnyánszky Attila a Nemzeti című lapnak 2014 szeptemberében. Ugyanebben az előadásajánlóban Örkény Istvánt is idézik, aki a következőket mondta a drámáról, amelyet a kiszolgáltatottak tragikomédiájának tartott:„Nem csak a hivatali főnöknek, vagy a művezetőknek akadnak alárendeltjei, hiszen hatalmi struktúra a család is, az óvoda meg az iskola is. Sőt még a legelesettebb, legkifosztottabb ember is lógja egy csücskét az uralkodásnak, ha egyebe nem maradt, legalább egy öleb vagy kanárimadár a kiszolgáltatottja. Kölcsönös függőségben élünk, egy személyben zsarnokok és áldozatok... hitem szerint az őrnagy és a Tűzoltóparancsnok valójában egy személy. Ahhoz persze, hogy ebből drámai mű lehessen, össze kellett szikráztatni a benne rejlő pólusokat." 

A beregszászi előadás lényegében azt a folyamatot mutatja meg, amiként a Tót család a rádióból harsogott hadiállapot médiumává válik. A háború hitelesebb átéléséhez még egy traumatizált, a szerepéből kiesni nem tudó őrnagyot is kap, nehogy félreértse és rosszul értelmezze a helyzetet. Elérkezik azonban az a pillanat, amikor nem bírják tovább a feszültséget, a parancsszavakat, a folyamatos megalázást, egzecíroztatást, ezért inkább kiiktatják a bajok a forrását, az állandó háborús pszichózisban élő katonát.

A világbékét azonban a háborút megszemélyesítő katonatiszt megsemmisítésével sem érik el. A tűzgyújtás a darab végén pont arra utal, hogy a világ újból és újból lángba fog borulni, a háborúk nem érnek véget csak azért, mert az egyszerű polgár, a fiát féltő anya úgy akarja. Sőt azok lesznek mindig az előidézői a világégéseknek, akiknek a háborúk elfojtása lenne a dolguk.

Elfogulatlanul állítom, nem láttam még olyan előadást, amely ekkora hatással lett volna rám, amely ennyire át tudta volna adni a háború borzalmait, és amelyben mindenik szereplő, a legészrevehetetlenebb is kifogástalanul alakít. Bár nevetségesek voltak a szituációk, mégsem tudott az ember kacarászni rajtuk, hiszen inkább sírásra adtak okot azzal a borzalommal, amellyel szembesítettek.

Köszönöm a katarzist a kárpátaljai magyar társulatnak!