Gyulai Hírlap - A pénz az úr!

Az Úrhatnám polgár Csiky Gergely fordítói leleményének köszönhetően a címével is jelzi, hogy Moliére, a nagy francia nevettető a saját identitásától menekülő, nagyravágyó hétköznapi embereket figurázza ki művében. Éles szemmel látja és kritikus vénával láttatja, hogy amikor elhagyjuk elveinket, és új szokásokat, viselkedési formákat veszünk fel, mások véleményéhez igazítjuk az életünket, igyekezetünk suta és szánalomra méltó lesz.

A több mint háromszázötven éves darabot 1670-ben mutatták be a francia „Napkirály”, XIV. Lajos jóvoltából, aki a művészetek mecénásaként és kedvelőjeként igényt tartott arra, hogy személyesen is beleszóljon Moliére működésébe. A fényűzést kedvelő barokk uralkodó azt is megszabta, hogy az előadásnak legyen egzotikus, török jelenete, és hogy a prózai részeket zene és balett egészítse ki.

Az Úrhatnám polgár gyulai jókedvű fogadtatása jól példázza, hogy Moliére-t nemcsak a régi idők embere fogadta kegyeibe, hanem ma is értékeli, szereti a színházba járó közönség. Váratlan dolgok történtek azonban. Először a modern, áramvonalas díszleten (díszlettervező: Fodor Viola) lepődött meg a publikum, majd az első tíz perc után a darab főhősére, Jourdainon (Pindroch Csaba), akire a folytatásban már nem úgy tekintett mint vígjátékfigurára, hanem mint operetthősre.

A publikumnak minden oka megvolt erre, hiszen a produkció stílusa egyértelműen operettszerű, ennek megfelelően a jelenlévők inkább Jourdain ügyetlen táncán és a színházi közhelyeken hahotáztak, semmint az alak komikumán. Az első felvonás jeleneteiben, így a táncleckében (tánctanár: Bari István Péter) Jourdain már önmaga karikatúrája. Ez nem Moliére-i szándék, hiszen az eredeti műben a feltörekvő alak azáltal vicces, hogy rejtegetni kívánja ügyetlenségét. Ezzel szemben a debreceni előadásban arra tevődik a hangsúly, hogy minél jobban fitogtassa ügyetlenségét, és ezzel minél jobban szórakoztasson. A különbség jelentős, hiszen nem mindegy, hogy komikus jellemet vagy puszta mókát jelenítenek meg a színen.

A rendezői koncepció mellett érdemes Jourdain személyiségével is foglalkozni. Gazdag posztóárus-ivadék ő, aki miután hatalmas vagyont harácsol össze, különbözni szeretne saját osztályosaitól, és az arisztokratákhoz dörgölőzve nemesi cím megszerzéséről álmodozik. A kvalitásai persze nincsenek meg a cél eléréséhez. Ebből fakad az álúrság, a majmolás és a törtetés.

Jourdain táncmestert fogad, zenetanár (Kránicz Richárd) csiszolja hallását, harcias külsőt keleti küzdőmestertől (Bolla Bence) remél, éleselméjűséget filozófiatanártól (Vranyecz Artúr). Úrhatnámsága eleinte mosolyt fakasztó, majd egyre torzabbá, dühödtebbé változik, allűrjei rögeszmévé alakulnak, vágyai megszállottsággá.

Ebben a pillanatban Jourdain már nem együgyű polgár, nem nevetséges pojáca, hanem társadalmilag veszélyes törtető, aki, ha kell, mindenkit eltipor, pénzével megvásárol, és megsemmisíti azt, aki az útjába áll. Tegyük hozzá, Moliére művében. A debreceni előadásban megmarad kicselezhető fajankónak, akit könnyű maskarába bújtatni, közröhej tárgyává tenni.

Az Úrhatnám polgár az értelmiség kiszolgáltatottságáról, megalkuvásairól is szól. Jourdaint többen is megkísérlik a „helyes” viselkedés, életmód és gondolkodás legszükségesebb alapjaira megtanítani, holott ezek a fontosnak látszó cselekvések a mindennapok követelményeihez viszonyítva elég feleslegesnek tűnnek. A darab tudósai a jó fizetség reményében még ölre is mennek.

A filozófus, aki bölcseleti magaslatokban szónokol a türelemről és a megértésről, az első bántó szóra összeverekszik a tudományát becsmérlőkkel. Ő sem különb a többieknél. Tudását rendkívül elvontan adja elő, oly nagyképűen, hogy a bugyuta, tanulatlan Jourdain egyből elhiszi, a bölcsek kövének a birtokába jut általa.

A szabadrablásból az iparos sem marad ki. A szabó (Gelányi Bence) sem azért tűnik fel, hogy segítsen, hanem azért, hogy tevékenyen részt vegyen Jourdain erszényének kifosztásában. A ostoba férfira szörnyű maskarákat aggat (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias), elhitetve vele, hogy a legelegánsabb viselet tulajdonosává tette.

A kiszipolyozók közül Dorante gróf (Mercs János) a legrafináltabb. Mézesmázas szavaival, leereszkedő gesztusaival könnyen eléri, hogy igen sok pénzt kapjon „kölcsön” Jourdaintól. A szerelemtől elvakult polgár számára Dorante egy szép grófné kegyeinek a megnyerését ígéri, akit végül saját magának hódít meg Jourdain ajándékaival. Igaz, el is nyeri méltó büntetését: a grófné hajlandó lesz hozzámenni feleségül (Doriméné grófnő: Tolnai Hella).

Az igazi csavart a darab vége tartogatja, hiszen mindenki eléri, amit akar, és Jourdain is megmaradhat annak, aki szeretne lenni, leginkább a vágyaiban. A szolgák, Nicole (Balázs-Bécsi Eszter) és Covielle, az inas (Sorbán Csaba) egymásra találnak, a gróf és a grófné megülheti az esküvőjét, Jourdain és Jourdainné (Varga Klári) leánya, Lucie (Berkó Boglárka) is hozzámehet Cléontéhoz (Csata Zsolt), így már senkit sem érdekelnek Jourdain nagyzolási mániái.

Az előadás rendezője, Keresztes Attila számos új ötlettel állította színpadra a sokat játszott komédiát. Ebben Katona Gábor koreográfus is a segítségére volt. Festői lett a vendéglátás jelenete, a háttérben barokk puttókként megjelenített kórustagokkal, a porszívózó szolgálónő pedig filmes érzetet keltett. Az erkélyből éneklő szólista, valamint a „Napkirályra”, a gazdagságra utaló aranyárnyalatok a művészi hatáson emeltek.

A sziporkázó légkörben a színészek is jól érezhették magukat, hiszen improvizatív készségükkel több jelenetet is adaptáltak a tószínpadhoz és Gyula városához. Cléonte a vár körüli tóba akart beleugrani szerelmi bánatában, ezért az interaktivitásra fogékony publikumtól érdeklődött, elég mély-e a víz az öngyilkossághoz.

Bianca Imelda Jeremias jelmezei a rokokó divatot, napjaink giccsét és az LMBTQ-csoportok divattörekvéseit elegyítették gunyoros módon, a törökök napszemüvegeikkel azonban inkább arab üzletemberekre hajaztak, mintsem valódi önmagukra, ám együttesük feldobta a darab hangulatát. Amiként a filozófus és a japán küzdőmester figurája is.

Az Úrhatnám polgár kapcsán a zenéről is mindenképp beszélnünk kell, hiszen azon 17. századi, darabok közé tartozik, amelyekben énekeltek és táncoltak. J. B. Lully francia komponista nem véletlenül Moliére szerzőtársa. A debreceniek előadásában Boros Csaba zenéjével szólal meg a mű, a Lautitia Gyermekkar, Nagy Kíra szólista és a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kara hallgatóinak közreműködésével. Ez a csapat Moliére korának rokokó zenei közérzetét a mai kor ízlésével egyeztette igencsak sikeresen.

Bár a színház közleményeiből nem derül ki, hogy Moliére művét kinek a színpadképes fordításában adták elő, egyértelmű, hogy a szövegen több kisebb változtatást hajtottak végre, amitől az alkotás nem szenvedett csorbát, és a „magyarosítás” is megvalósult. A hajdúsági pásztorok és cifraszűrök így kerültek bele a francia történetbe, amely a commedia dell’ arte jegyében fogant, most pedig utalások szintjén a színház a színházban megoldással is összekacsintottak.