Gyulai Hírlap - Végtelen orosz szenvedés

Az orosz irodalmi művekben minden a végtelenségről szól. Az orosz életfelfogásban végtelen a táj, végtelen az utazás, végtelen a háború, a csend, a szerelem és a szenvedés, de a végtelenség jellemzi az orosz regényt és az orosz színművet is. Sokszor nevetgéltünk ezen a barátaimmal, miközben igyekeztünk meggyőzni egymást arról, hogy újabb orosz irodalmi művet vegyünk a kezünkbe. Ez valamiért mindig nehezen ment. Miért? Mert végtelen szabadidő kell az elolvasásukhoz.

Az adottságokat ismerve nem meglepő, hogy a három nővér is a végtelenségbe visz, végtelen üresjáratokat nyit és végtelen értelmezési lehetőségeket teremt. A Szabadkai Népszínház magyar társulatának előadása pedig alkalmazkodott ehhez. A homokóra, amelyből sosem fogy ki az anyag, az időtlenséget jelzi a térben. Egy orosz kisvárosban vagyunk, ahonnan mindenki a nagy Moszkvába vágyik, és dolgozni akar. Az orosz virtust ismerve ez egy kicsit érthetetlen, inkább ironikus, de jól van ez így, hiszen maga a történet is az összevisszaság, az érthetetlenség látszatát kelti, nehéz megtalálni a helyét a mondatoknak. Sokan sokféleképpen bölcselkednek, merengenek, sokféleképpen szeretnek és szenvednek a Három nővérben. A szabadkaiaknak valahogy mégis sikerült viszonylagos rendet tenniük a jelenetek és a karakterek között, és így befogadhatóbbá, emészthetőbbé tenni a drámát.

Lássuk, hogyan. Az előadás még el sem kezdődött, a nagyérdemű még el sem foglalta a helyét, de a mű már a homokóra ütemére pörgött a színpadon. Az egyetemi tanárnak készülő Prozorov, a három nővér egyetlen fiútestvére ücsörgött a semmi közepén. Ki tudja, mióta? Majd szétnyílt a nejlonfüggöny, bejött a három nővér, és csatlakozva hozzá, zenélni kezdtek. Az emberi lélek húrjait pengették. Így indult a darab. Meg kellett állapítom, kimondottan előnyös, ha a színésznek van hallása, ritmusérzéke, énekhangja, és fölöttébb jól muzsikál. Mit meg nem tud így tenni?

A színpadkép is harmonikus látványt nyújtott (díszlet: Sós Beáta). Zöldekből, fehérekből és a fekete árnyalataiból állt össze (jelmez: Hatházi Rebeka). Mintha csak egy korabeli képeslap elevenedett volna meg a boldog békeidőkből, a jobb alsó sarokban fehér zongorával. A modernség, a kortárs megközelítés ebben az esetben a klasszikus értelemben vett színjátékkal, a népszínház gyakran butácska karakterével elegyedett a színen. A modoros előadásmód is ezt követte. Néha ugyan unalmasnak tűntek a megoldások, mint maga az alapmű olvasás közben, de aztán érkezett mindig valami, ami felrázta az orosz tempót követni képtelen magyar embert a kókadozásból. Többek között ezzel a párbeszéddel:

„Versinyin: Ábrándozzunk… Például az életről, hogy milyen lesz utánunk két-háromszáz év múlva.

Tuzenbach: No és? Léggömbökön fognak repülni, megváltoznak a ruhák, lehet, hogy egy hatodik érzéket is felfedeznek és kifejlesztenek, de az élet, a nehéz, a titokzatos és boldog élet csak ugyanaz marad. És ezer év múlva az ember ugyanígy fog sóhajtozni: Jaj, nehéz élni! – és ugyanakkor félni fog a haláltól, és nem akar majd meghalni, pontosan úgy, mint most.”

Az előadásnak, bár nem kis feladatra vállalkozott, ha nehezen is, de sikerült bevezetnie a nézőt a három nővér és környezete érzelemvilágába. A megfoghatatlan események során a szereplők szinte mindegyike vágyakozott, filozofált, a nők férjhez mentek, gyereket szültek, a férfiak összetörték a szívüket, és elhagyták őket. Egész életek peregtek le a publikum előtt észrevétlen, miközben valamennyi szereplő nagy dolgokra vágyott: a férfiak magányra, a nők társra, utána már semmire sem, hiszen a hatalmas siránkozások befejeztével ráébredtek, hogy eltelt felettük az idő. A második felvonás végére a nagyérdemű is szembesült a kegyetlen valósággal: hiába várta a pozitív végkifejletet, a végtelen orosz szenvedés és várakozás beleolvadt a végtelen orosz drámába.

Nem véletlen, hogy az egyetlen elem, amely az antik hatást keltő, békét sugárzó zöldekből, fehérekből és feketékből kiválik a színpadon, az a három nővér menyének, a családi idill szétszaggatójának tüskés rózsákkal harmonizáló vörös ruhája. A húsba tépő fájdalom így emelkedik központi témává. Hiányzik a férfierő, az apa, a talpraesett, tettre kész katona, amely a langymeleg, sehová sem tartó tétova létet kimozdítaná a holtpontról. Mindenki akarja, kívánja a változást, de nem tesz érte semmit, inkább beleöregszik.

Köszönettel tartozunk a szabadkai színháznak, hogy nem bonyolította feleslegesen a csehovi cselszövést, amely a múló idő labirintusába szippantotta bele a társaságot. A rendező által vezényelt szenvedő halandók nem tudtak, de nem is akartak átlépni a boldog élet dimenziójába, ezt csak mi, nézők szerettük volna. Az egy helyben topogás, a tehetetlenkedés idegtépő feszültségét sikeresen közvetítette a társulat, a végsőkig feszítve a „történjen már valami” óhaját. A zene (Cári Tibor) és a díszlet is ezt az állapotot erősítette: a kisvárosi polgári lakásból a semmi közepén kötöttünk ki.

A három nővér a fagyos mozdulatlanság drámája, tipikus orosz alkotás, amelyben a mondanivaló nem kap cifra külső megjelenítést, az üzenet, a csehovi tanítás a szereplők lelki folyamataiban fogalmazódik meg. A Szabadkai Népszínház zseniális párosítást hajtott végre: a belső harcokat hangszerek megszólaltatásával „kürtölte” a világ felé. Aki nem ismeri Csehov munkásságát, de legalább nagy vonalakban az egész orosz irodalmat, valószínűleg nem sokat értett a Három nővérből, amelynek a lényegét maga a szerző így fejezte ki: „Mi, oroszok, nagyon szeretjük a magasröptű gondolatokat, de mondja, az életben miért járunk olyan nagyon-nagyon alacsonyan?”

Egy biztos, a Szabadkai Népszínház nem járt alacsonyan Gyulán, ahol vastapssal és éljenzéssel jutalmazták a produkcióját.