2021. április 3-án, 71 éves korában váratlanul elhunyt Kósa Géza, a Nemzeti Botanikus Kert nyugalmazott vezetője.
A dendrológus, kertészbotanikus, címzetes egyetemi docens Gyulán, a Petőfi téri református parókián született 1950-ben, itt nevelkedett egy négygyermekes lelkészcsaládban, ami több szempontból is meghatározta pályafutását. Már kora gyermekkorától kivételes érdeklődést mutatott az élővilág iránt, amihez a parókia hatalmas kertje – dús növény- és állatvilága, valamint édesanyja széles körben ismert, botanikai tudatossággal művelt évelőkertje – kiváló helyszínt nyújtott. Az akkori Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett, majd a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán (ma a Szent István Egyetem része) folytatta tanulmányait. Diplomája megszerzése után két évig dolgozott kertészmérnökként a Gyulai Kertészeti és Városgazdálkodási Vállalatnál.
Nem csak itt élő rokonsága miatt látogatta gyakran Gyulát, figyelemmel kísérte a közterületek és a jelentősebb zöldterületekkel rendelkező intézmények kertjeinek alakulását is. A 70-es, 80-as években, amíg Szikes György volt a Gyulai Várfürdő főkertésze, tanácsadással segített a fürdő parkosításában, és számos különleges fát, cserjét juttatott a kertbe. Lehet, hogy még ma is látható itt a tőle származó kaukázusi szárnyasdió, észak-amerikai nagytobozú sárgafenyő, Balkánon honos komlógyertyán egy-egy szép példánya. Hasonlóképpen őrzi a vácrátóti hatásokat a református templomkert vagy a megyei kórház általam gondozott védett kertje, amely olyan ritka egyedekkel gazdagodott, amelyekből hazánkban kevés található. Ez év januárjában az ő kérésére ismételtem meg felmérését, amely 1974-ben készült az öreg gyulai fákról.
Bár egy régi mondás szerint a kert soha nincs kész, Kósa Géza szakmai pályafutására talán mégis lehet úgy tekinteni, mint lezárt életműre. A Nemzeti Botanikus Kert, amelyben négy és fél évtizedet dolgozott, és amelynek csaknem két évtizeden át vezetője volt, az ő munkája által lett
az ország leggazdagabb élőnövény-gyűjteménye, így hazánk legjelentősebb botanikus kertje.
A kert dendrológiai gyűjteménye 3500 fa- és cserjefajból áll, amelynek nagy részét távol-keleti és közép-ázsiai expedícióin saját kezűleg gyűjtötte. Több mint hússzor járt Kelet-Ázsiában, további húsz alkalommal Közép-Ázsiában és a Kaukázusban, munkásságát megelőzően e fajoknak tizede sem élt itt. Ezért a nemzetközi téren is kiemelkedő munkáért részesítette a köztársasági elnök 2017-ben a Magyar Érdemrend polgári tagozatának lovagkeresztje kitüntetésben.
Hat önálló kötetet írt, további tíznek társszerzője volt, illetve csaknem kétszáz cikk és közlemény jelent meg a tollából. A Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetségének alapító tagja, főtitkára, majd 2008-tól elnöke volt. Évtizedeken át szakmailag támogatta a hazai gyűjteményes kertek működését és fejlődését. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, több egyesült királyságbeli szakmai társaság is tagjai közé fogadta. Részt vett a Tanzániai Nemzeti Botanikus Kert megtervezésében és elindításában Morogoróban. Nemzetközi mintára ő kezdeményezte, hogy a legjelentősebb gyűjtemények viselhessék a Nemzeti Botanikus Kert elnevezést. 2013 óta a vácrátóti kert is ezt a nevet viseli, és 2016-ban, mint a világ és Magyarország flórájának őrzője, elnyerte a Magyar Örökség díjat. Kiemelkedő oktatási tevékenységét a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi docens kinevezéssel ismerte el.
Tudását szívesen osztotta meg másokkal. Legutóbb szeptemberben Fehérvárcsurgón, a Nemzetközi Kertészeti Kiállítás parkjában találkoztam vele. Az ott tartott dendrológiai séta alkalmával bemutatta a park alapnövényvilágát, a rá jellemző módon úgy, hogy a laikusok és a szakmabeli érdeklődők is sokat tanulhattak belőle. Egy beszélgetés alkalmával, boncolgatva a pályafutását, azt mondta, hogy a Jóisten a tenyerén hordozta, amiért mindig hálás volt a Mindenhatónak, mert jóformán egész életében azzal foglalkozhatott, amivel szeretett. Előadásaiból a munkája és embertársai iránti alázat és a töretlen hit tükröződött.
Nyugodjék békében, áldás és béke poraira!
