Gyulai Hírlap - Farkasokkal táncoló

Mindig élmény, ha kortárs szerző darabját mutatják be, hiszen akkor maga a szerző is jelen lehet. Acsai Roland ugyan csak a végső tapsnál tűnt fel kislányával, Johannával, de legalább még erősebben szimbolizálta az újrakezdés reményét. A darabban is jelen van egy gyermek (Szputnyik, azaz ’útitárs’ és egy kisfiú, aki megvédi őt). Ráadásul a valóságban Johanna Kása Tímea és Acsai Roland szerelmének gyümölcse. A Farkasok mitologikus dráma időkben, terekben és életekben. Posztapokaliptikus Madách-cover a szférák zenéjére hangolva. A modern ember tragédiája. Az emberé, aki megfertőzte a Földet, ha tetszik, méregpermettel fújta le, ahogyan a színpadon látjuk – vagy éppen csak az új élet vizével (?!). A Földnek maga az ember a vírus – nem véletlen, hogy szkafanderben találjuk hőseinket a végső jeleneteknél – menekülés az űrbe vagy túlélés a Földön (?!). Az ember űrszeméttel veszi körbe magát, már a Nap sem úgy süt. Ember embernek farkasa. Önmagában a farkas vad, félelmetes, mindig éhes, időfogát az emberi létezés húsába vájja, ugyanakkor fenséges, kozmikus és esztétikai kategória, gyakran démoni, ördögi, luciferi figura számos megjelenési formában.

Megformálásában ott rejtezik Acsai lírai, költői énje, akinek cselekményvezetése kisebb epizódokban bontakozik ki, amelyeket igen nehéz volt értelmezni. Több snittben a kollektív és személyes tudattalanban kalandoztunk hőseinkkel. A megértéshez elengedhetetlen olvasnunk a skandináv mitológiáról, a Ragnarök történetéről: Sköll, a farkas és fivére, Hati hosszú üldözés után végül elnyelik Sól istennőt, a Napot, és fivérét, Mánit, a Holdat. A csillagok eltűnnek az égről, a Földre sötétség borul. Loki, a bajkeverés istene és vad fia, Fenrir kiszabadulnak. Ennek a vérszomjas farkasnak olyan hatalmasra nyílik a szája, hogy alsó állkapcsa a földet éri, a felső az eget, és még ennél is jobban kitátaná, ha lehetne.

 

Szemében lángok táncolnak, orrlyukából is lángok csapnak elő. A két ős-új emberünk erre a borzalmas őstörténetre emlékezik, amikor ezt mondják: „A farkasok tovább rohannak az űrben, újabb bolygókat / Keresnek, és a földet itt hagyják, megszégyenülten, / De az újjákezdés lehetőségével terhesen. / A föld vonaglik, és újabb embereket szül, / Például egy férfit és egy nőt, / Nem gyereknek születnek, / Hanem felnőttnek. / De minden előttük élt ember emléke az ő emlékük lesz, / Minden előttük leélt gyerekkor és minden előttük leélt / Felnőttkor. / A földön nincs semmi, a föld üres, a föld tiszta lap, / De nem fehér, hanem fekete, mint a korom. / A férfi a zsebébe nyúl, és magokat vesz elő belőle, / Hogy újjáteremtse a földet.”

A kiinduló szituáció bizonyosan egy kvázi világvége utáni állapot, noha nem pusztult el minden, mert megmaradt néhány isten (vagy az Isten, akit nem kell újrateremteni, mert öröktől fogva létezik), él egy emberpár (nem Ádám és Éva, hanem Férfi és Nő), akik lehetőséget kapnak, hogy újra benépesíthetik a földet. Már a kezdetnél feltűnik egy démon is, aki meg akarja gátolni az újrateremtést, el akarja lopni a magokat, amelyből az új világ fejlődne – ezek almákban rejlenek – ez szintén biblikus szimbólum. A démon a férfival viaskodik, a férfiban van, a magok talán itt szexuális töltetet is kapnak. A világteremtő kísérletezés során nem csak a jelenbe, a jövőbe és a múltba jutunk el, hanem a fantázia birodalmába is.

 

Gyakran hangzik el, hogy mesében vannak, csak azt nem tudják, melyikben: Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska és a farkas. A meseszerűséget erősíti a kultikus kórushang, amely a kollektív tudatalatti hangja, magyarázza az eseményeket, lehet az angyalok kara, de lehet a farkasok falkája vagy éppen Isten. A szerző utasítása szerint: a kórusok részeit a férfi és a nő kórusban mondhatják, de egy harmadik szereplő is előadhatja. A démon nem látszik, tehát valamelyik szereplő is elmondhatja a mondatait. Tervezett időtartam egy óra, másfél. A szöveg teret hagy a rendezői ötleteknek, továbbgondolásoknak, mozgásos, szöveg nélküli részeknek, sőt, számít is rájuk. 

Formanek pontosan ezt használta ki, amikor megteremtette a kamaratermi elgondolásból konvertált színpadképet: középen a Föld bolygó (folyamatosan a szereplők felett lebeg, árnyképe a vár falán olyan, mint egy napfogyatkozás), körbeveszik a csillagok (kis fénylő akasztók), amelyekre végül űrszemét (petpalackok), majd almák (új élet magvai), végül permetlé kerülnek.

 

Bennem végig ott lapul egy hoffmanni meghasonlás, nem tudom eldönteni, mi a fikció és mi a valóság: egy férfi keserves kínnal alkot a dolgozószobájában; egy pár kalandozik az űrben; egy jól szituált pár hétköznapi monotóniájának kálváriája; Ádám és Éva kiűzetése; fertőtlenítés utáni újrateremtés; kilencöves tatupáncéllal megvédeni a gyermekszerelmet. Sokszor gondolkodtam el mélyen, Elek Tibor várszínházi direktor ajánlata szerint tényleg mélyen befogadó voltam, de minden rendezői szándékot – legmerészebb asszociációim ellenére – sem voltam képes megérteni. Amit azonban messzemenően elismerek, hogy a Formanek által teremtett világban a két színész fantasztikusan állta meg a helyét, lehengerlő színészi játékot láthattunk!

Ez a darab – úgy vélem –, hogy az önismeretről is szólt, hiszen mindenkiben zajlódott már le valamiféle mini magán-világvége, amikor csalódott az emberiségben. A teher pedig egyre nagyobb, ahogy József Attila mondta: „mert az őssejtig vagyok minden ős - / az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik.” Ez a mű is felnyitotta szemünk, hogy a feladat adott: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”