Királykisasszony vagyok. Ruhám alja a földet söpri, s bár hímzőráma helyett laptopom mellett mélázom, éppúgy félek a bogaraktól - értsd, minden kicsi, közepes, nagy, ami kúsz, mász, s négynél bizonyosan több lába van -, mint minden fajtámbéli évszázadok óta. És szeretek erkélyen ücsörögni. Ahonnan egy balzsamos nyár-éjszakán velőtrázó sikolyom tudatta visszavonhatatlanul a városka lakóival, vagyok. Oka csupáncsak a jobb combomra nehezedő, s azt teljességében beterítő ismeretlen lény volt. Egy sárkány, kapott szárnyra bennem a gondolat, ahogy az alattomban való letelepedését követő pillanatban két kézzel szakasztottam le magamról, s már ugrottam is be a szobába. De nem házi. Lovagom rohant kifelé. A házi. Persze sárkány sehol. Egy királykisasszony kényes, hüppögtem magyarázón, ezt a szomszédok, sőt még a szemközt lakó bácsi is okvetlenül meg fogja érteni. Igazán és kétségkívül. Szúnyoghálóra vágyakoztam. Lovagom csendre. És egy amazonra. Míg szeme az erkélyajtó tetejére nem tévedt. Az irdatlan sáska lábai majd a kilincsig lógtak. Lovagom reccent. Elő buzogány, elő dárda. Megvédettem. Sikolyom megbocsáttatott, mert a sárkányra való tekintettel megfelelő hangerejűnek találtatott. Empatikus lovagom még a szúnyoghálót is megfontolás tárgyává tette, ez azonban már egy másik mese, lenne.
