Kidülledt szemekkel meredek a monitorra. Az email feladója számomra ismeretlen, szándéka sem sejtet túl sokat. A téma ügyében fejemben vadul kattogni kezdő fogaskerekek is csak hosszas zihálás után, gyötörten köpik ki a végeredményt: semmi.
Már juttatnám a többi kéretlen levél sorsára, a kukába, de valamiért mégis megkegyelmezek, s hagyom.
Szinte el is felejtem, csak napi robot közben mélázom azon, mi egy ideje már foglalkoztat, hogy hiába a szédületes fejlődés, ha a szellemi élmények befogadására – és rögzítésére – alig marad idő.
Mert van az a néhány meghatározó élmény (könyv, film, zene, gondolat), amivel közösséget vállalunk, és aminek hiányában további életünk már nem lehet ugyanaz. S jó lenne, ha ez a valami – fejlődésünk reményében – szükség esetén kéznél lenne, vagy pusztán csak létével növelné biztonságérzetünket.
De nem szerezhető meg minden azonnal. Mert épp nem jelent meg kereskedelmi forgalomban, mert már nem gyártják, szólóban nem kapható, a gyűjtők is csak versengenek érte stb.
Így az élmény hiánya ez esetben egy internetes fórumon csapott falkába tömörült sóhajtozásba, ahol egyszer csak megjelent valaki, aki vágyaink tárgyának boldog – és önzetlen – birtokosa, és aki kérésre, tulajdonát szívesen megosztja.
Mint sas madár az áldozatra, úgy csaptunk le rá, elküldve e-mailünket a részletekért.
– Ez az! – válik hirtelen ismertté a feladó kiléte, s így a levél tartalma is azonnal értelmet nyer. Csak a címem adom meg, és az áhított dolog máris az enyém!
Megtorpantam. Én nem szoktam így interneten „üzletelni”, kiadni a címem, csak úgy…
Némi hezitálás után – meggyőződve arról, hogy Viktor valóban létezik, Sopronban él, címe, jelene és múltja is van –, pár kedves, barátkozó levélváltás végén tegnap reggel – a legjobbakat remélve, megírtam neki a címemet.
Majd tettem a dolgom, miből néha a „de jó lesz!” ábrándja zökkentett ki, mégis türelemmel, a postafordulta idejét figyelembe véve. De ma reggel nagyon meglepődtem. Épp a kukát húztam be a ház elől, amikor megláttam a postaládából kilógó párnás boríték sarkát. „Csak nem?” – meredtem elkerekedő szemekkel a barna csücsökre. Feladó neve, címe feltüntetve, benne pedig a vágyva vágyott támaszom. Sopronból, MÁR.
Csak azért, hogy e küldemény tartalma örömet szerezzen. Melldöngetés és ellenszolgáltatás nélkül. Csupán a bizalom áráért. Egy ismeretlentől. Aki valamiben mégiscsak ismerős.
