Gyulai Hírlap - Mindhalálig összetartozunk

Formanek Csaba Senki se mer egyedül élni című darabját 2017-ben bekerült a legjobb tíz budapesti előadás közé. A nagyra értékelt alternatív színházi produkciót december 4-én néztük meg a Gyulai Várszínház Kamaratermében.

Sokféle vélemény született arra vonatkozóan, mi a művészet, abban viszont mindenki egyetért, nem a valóság közreadása a szó és a kép hétköznapi nyelvén, hanem annál jóval több: érzelmek, gondolatok szubjektív megfogalmazása. Ilyen értelemben számomra az, amit Formanek Csaba létrehoz, maga a művészet. Ha valamiért színházba járok, akkor ez az.

Senki se mer egyedül élni című darabjában, amelynek ő maga a szerzője és a rendezője, és amely produkciót 2017-ben a szinhaz.hu szakmai portál a legjobb tíz budapesti előadás egyikévé választott, két központi gondolat köré fonódik. Az egyik a szabadság, a másik a szeretet. Halljuk, amint Pusztai Luca, aki egy közülünk, hisz még saját neve sincs, kimondja: talán semmi sem igaz, valódi a környezetünkből, csak a szeretet az. Erről akarja meggyőzni társát, párját, Formanek Csabát, akinek szintén nincsen neve a történetben (csak kényszerből lesz Karalábé/Karfiol úr). Ő is egy közülünk, lehet bárki.

A Senki se mer egyedül élni című színmű Kovács Kati Most kéne abbahagyni slágerével indul. Mi mást is jelenthetne ez, minthogy már a kezdetben ott a vég, a jelzése annak, hogy amennyiben a tartalmát nézzük bármelyik kapcsolatnak, beleértve az összetűzéseket, a perpatvarokat, szinte egyikbe se kellene belemennünk. Mégis megtesszük, hisz benne van a génjeinkben, eleve el van rendelve, hogy a férfi nem tud nő nélkül élni, a nő pedig férfi nélkül. Vagy ha modernebbül akarnánk ezt közérthető formába önteni: az ember társas lény, magányosan nem boldogul, csak bolondul.

Formanek Csaba alkotásában az a legszimpatikusabb, hogy nem akármilyen viszonyt boncolhat, hanem csak azt az egyet, amely egy férfi és egy nő között teljesedhet ki. S amíg ezt a felfogást, nézőpontot tekintjük egészségesnek, természetesnek, ennek adunk helyet a hazai szcénákon, addig megkönnyebbülten kijelenthetjük, nem veszett még el minden, van, ami még rendben van velünk.

Bár az előadásnak nincsenek mellékszálai, van egy jelenete, amelyben intenzívebben bontakozik ki a cselekmény mondanivalója. A férfi, akit Nyinával (Pusztai Luca) egyetértőn akár Borisznak is nevezhetünk, csak álmában van a mindentudás birtokában, de miután a nő oldalba böki, s felébred, mint Ádám az első bukása után, hirtelen mindent elfelejt, elveszít. Ekkor kezdi úgy érezni, sose értheti már el azt a szabadságot, amelyre vágyik. Hiába igyekszik tetszése szerint alakítani az életét, inkább az élet alakítja őt. Azzal például, hogy összeköti a létét másvalakijével.

Ő, a tervrajzkészítő és mozgástervező robotember a korlátait döntögető Nyinát veszi maga mellé (az ellentétek vonzzák egymást). Ám amint elhúzza reggel a függönyt, és a szomszédos ház ablakáról visszatükröződő napsugár megcsillant az asszony lelkének tükrén, Borisz a rabjává válik. Ennek mentén bizonyítja be, hogy akik egymás fogságába kerülnek, azok kényszertársadalmakat hoznak létre. Lázadnak is ez ellen, de bele is taszítják magukat. Ambivalens helyzetük szerinte katasztrófához vezet.

Amikor Borisz kiengedi kedvesét a vasútállomásra, egyet kér tőle: ne párokat hozzon vendégségbe. A sors azonban elkerülhetetlen. Nyina beinvitálja őket a lakásukba. Az idegenek, a nézők úgy lépnek be az életükbe, hogy le se veszik a cipőjüket, steril párkapcsolatukba behordják a sok kinti mocskot, belenéznek a magánéletükbe, majd hazafelé menet kiröhögik őket. Borisz úgy véli, ez az oka annak, hogy sose érheti el azt a szabadságot, amelyre vágyik. Az ember önmagát ugyan szabaddá teheti, másokat viszont nem, épp ellenkezőleg.

A gyulai közönség nemcsak hogy szórakozhatott a szereplők humoros megjegyzésein, önvizsgálatot is tarthatott ezen az esten. A látványos, szépen megtervezett (díszlet: Pusztai Luca, fény: Lakatos Dániel) festői színpadkép sokat segített az élményszerzésben.