Gyulai Hírlap - Igyekszem jó példát mutatni azzal, ahogy élek

– Egy gyulai gimnáziumban tanít, ahol kollégái és a diákok biztosan nagy örömmel gratulálnak a sikereihez.

– Azt nem mondanám, nagyon kevesen tették ezt meg. Főleg a gyerekeken látom, hogy örülnek, de nem is a gratuláció a fontos, hanem az, hogy jobban érzem magam a sporttól. A városnak és az atlétikai szövetségnek is nagyon sokat köszönhetek, igyekeznek támogatni, ha szükségem van rá.

– Mi az, amit a sport ad a hétköznapokban?

– Sport is life – ez a mottóm, hiszen számomra a sport jelenti az életet. Erős vagyok, vidám, egészséges, és jól érzem magam a bőrömben. Azt hiszem, hogy ezt mind a sportnak köszönhetem. Mindenkinek ajánlom.

– Vannak esetleg hátrányai ennek az életformának?

– Inkább olyan kihívások, amelyeket a kívülállók nem látnak, például az, hogy mekkora a sérülésveszély egy-egy versenyen, vagy hogy milyen lelki teher lehet egy versenyzőn a szeniorsportban is. Legutóbb például egyszerűen rossz csarnokba mentem a verseny előtt, aztán egy másik helyszínen nem indult metró, amivel kiértünk volna helyszínre. Ezek az apróságok mindig rányomják a bélyegüket a teljesítményre is egy picit. Olyan verseny is akadt, ahol a terepen a csúszós levelek miatt nem vettem észre egy gyökeret, amin megcsúsztam, és meg is sérültem végül. Szóval sok-sok apróság van, ami nehezítheti az egészet, de pontosan ettől nevel a sport kitartásra, és ettől ad erőt.

– Hogyan kezdett bele?

– Szeretem megcélozni a maximumot, de nem hiszem, hogy ez baj, szerintem nincs azzal semmi gond, ha igyekszünk a legtöbbet kihozni magunkból minden téren. Évekkel ezelőtt épp ez vitt a sport irányába: azért kezdtem el mozogni, hogy jobban nézzek ki. Két gyereket szültem, és ez bizony meglátszott a külsőmön. Valaki elhívott aerobikedzésre, aminek a rajongója lettem. Mivel szerettem volna még egy kicsit fogyni, elkezdtem futni, aztán egyre többet mentem, majd egyre jobb eredményeket értem el, és valaki elhívott egy városi versenyre. Így kezdődött. Erőt adott az is a sporthoz, hogy a gyerekeimet gyakorlatilag egyedül kellett felnevelnem, elindítanom az életben, végül ezt is megvalósítottam. Mivel ők a legfontosabb az életemben, ez a siker is hatalmas inspiráció volt.

– Már az elején könnyen ment a sport, és érezte, hogy tehetséges?

– Egyáltalán nem. Nagyjából 500 méterrel kezdtem én is, ma pedig már Gyulaváriból futok el a tűzoltóságig mindennap, akár esőben is. A titok a rendszeresség, egy idő után mindenkinek hozzászokik a szervezete. A lényeg, hogy valamit csináljunk. Ha csak egy mindennapos sétát teszünk, már az is sokkal több a semminél.

– Mi az, ami örömet ad a hétköznapokban?

– Úgy látom, van egy kis párhuzam a tanítás sikerei és a sporteredmények között. Nekem például nagyon nagy öröm, ha egy tanítványomat felveszik az orvosi egyetemre, vagy gyógyszerész lesz belőle, vagy bármilyen sikert elér. Mindezekhez ugyanúgy kemény befektetett munka szükséges, mint az én sporteredményeimhez. Vannak más, apró örömök is: van egy fiam, aki rengeteg, a sportban is hasznos applikációt töltött le a telefonomra, amelyek az utazásaim során is nagyon sokat segítenek. A lányom pedig grafikusként dolgozik, ő egy olyan, személyre szabott futóöltözetet tervezett és adott nekem ajándékba, amit azóta is használok a versenyeken. Ezek mind olyan örömök, amik színesítik a hétköznapokat.

– Már gyermekkorában is látható volt, hogy a sport és a tanítás határozza majd meg az életét?

– Nem igazán. Egy kicsit dacból indult el mind a kettő. Sportolni a válásom után kezdtem el, a kémiát pedig szerettem, de akkor volt az első találkozásom a tantárggyal, amikor annak idején az Erkel-gimnáziumban Jakab tanár úr egy hármast adott. Így kezdődött a gimnáziumi pályafutásom, ez volt az első jegyem... Akkor egy picit felszívtam magam, és elkezdtem tanulni a kémiát, amiről kiderült, hogy nagyon érdekes tantárgy. Valahogy így lett belőlem tanár néhány évvel később.

– Az egészséges életmód az élet más területein is fontos a számára? Figyel arra, hogy mit eszik, mennyit van napon, menyit pihen, és szed vitaminokat is?

– Vitaminokat szedek, és nem eszem édességet. Egyébként sem értem, hogy miért eszünk annyit. Nemrég olvastam egy idézetet, ami azt mondta, hogy az egészség kulcsa kétszer annyit mozogni és fele annyit enni, mint eddig. Ezzel én is egyetértek. Nem mondom, hogy nem szeretek enni, de nem gondolom, hogy ez akkora közösségi élmény lenne, mint amit csinálunk belőle. Szerintem sokkal fontosabb, hogy ha például tanár az ember, akkor is legyen egy kis magánélete: kihívások, célok. Az adja a hétköznapok legtöbb örömét és sikerélményét, amikor túllépünk magunkon.

– Önnek mikor sikerül túllépni önmagán?

– Most 10 ezer méteren versenyzek, és nem tagadhatom le, hogy az utolsó kilométerek, méterek már nem olyan kellemesek. Minden edzés és minden verseny során valahol legyőzöm saját magam, azt az énemet, aki már nem akar futni. Az, hogy mégis befejezem a versenyt, erőt és önbizalmat ad. Annak idején nagy kihívás volt, hogy sokszor azt éreztem, nem vagyok elég jó. Mindig azt gondoltam, hogy utolsó leszek, de aztán több apróbb sikerélmény egy picit helyrerakta a sporttal kapcsolatos önbizalmamat is.

– Melyek a legemlékezetesebb sportpillanatok?

– Rengeteg van. Egy versenyen például több kört megtettünk a pályán, már azt sem tudtam, hogy hányadik vagyok. Még futás közben kiderült, hogy negyedik lettem, ez nagy öröm volt, hiszen egy fontos versenyen történt.

– Akkor önnek nem jelentett kudarcot megélni, hogy lecsúszott a dobogóról?

– Így van. Az első versenyemen egészen pontosan utolsó lettem, de akkor sem gondolkodtam úgy, hogy szégyellnem kellene az eredményt, hiszen már az is értékelendő, ha valaki teljesít egy távot. Egyébként sem állandó a versenyzők kondíciója, van olyan, hogy valaki az egyik versenyen még előttem jár, a következőn pedig én előzöm meg.

– Milyen a hangulat a versenyeken?

– Nagyon jó. Pontosan ez tetszik benne: a sportszerűség. Az, hogy gratulálunk egymásnak akkor is, ha éppen lemaradtunk, hogy sok sikert kívánunk egymásnak akkor is, ha éppen ellenfelünk a másik ember. Számomra nagyon fontos a sportszerűség.

– Ezt a tanári pályán is tudja használni valamiképpen?

– Igen, tanárként is igyekszem sportszerű lenni. Nem adok, nem adhatok például csak azért jó jegyet valakinek, mert fontos emberek a szülei, vagy éppen azért, mert szeretem azt a gyereket. Szeretem mindegyik tanítványomat, függetlenül attól, hogy érdekli a kémia, a fizika vagy nem. Ennek ellenére, ha valaki nem teljesít jól, akkor nem tudok neki jó jegyet adni, ez így fair vele és a többiekkel szemben is. Lehet, hogy éppen egy rossz jegy ébreszti rá arra, hogy nem tanult eleget, és onnantól kezdve jó jegyeket kap. Mindig megmondom őszintén, hogy „nézd, ennyit kell megtanulni, és akkor fel fognak venni az orvosi egyetemre”. Borzasztó sok, nagyon nehéz, de van, aki meg tudja csinálni.

– A sportban mi a következő cél?

– A közeljövőben szeretném elkezdeni az akadályfutást, hogy ebben a számban is versenyezhessek.

– A gyermekeit ösztönzi a sportra?

– Szavakkal nem, mert nem gondolom, hogy azzal célt érnék. Igyekszem jó példát mutatni azzal, ahogy élek, és remélhetőleg ragad rájuk belőle valami. A fiam edz, a lányom szokott futni, egyikük sem versenyszerűen, de tulajdonképpen egészséges életet élnek. Mivel én hajnalban futok, néha még az is előfordul, hogy összefutok a diákjaimmal, ha nincs első órám. Szokták is emlegetni, hogy ott futottam el a közelükben. Még az is lehet, hogy később ők is egy-egy ilyen apró példa miatt döntenek a sport mellett.