Gyulai Hírlap - Lélekvásár

A darabnak kétféle olvasata is lehet. Az egyik a hagyományos, miszerint Jeromos (Nagy István) egyszer csak betoppan Sáska Mihály (Győrffy András) székelyföldi ivójába, s ott hirdetni kezdi a pénz hatalmát. Népjóléti forradalmat készít elő, hitegeti, bűvöli és zsarolja a választópolgárt. Csalfa politikusként ígérget fűt-fát, a megvesztegetéssel sem fukarkodik. Antiszociális hadműveletét gondosan építi fel: megjátssza a jószívű vezetőt, álságosan egyezkedik és üzletel, még fogadóórát is tart, hogy úgy tegyen, mintha érdekelné az elesettek gondja-baja.

Ő, az idegen feljebbvaló, a magasan ülő, ki a kocsmaasztalról szól az őshonos alattvalókhoz, így fogalmazza meg érkezésének célját: „Hát akkor figyelj ide! Én megtanultam, mire kell építeni egy politikusnak. A tömegre! Ez a legfontosabb tényező. Tehát én most azért jöttem ide, hogy megszervezzem ezt a falut, aztán a vidéket, és így tovább. Egy esztendő múlva tízezer megszervezett emberem lesz. Ez a tízezer ember pedig nemcsak erőt és hatalmat fog jelenteni, hanem üzletet is! Mert ez fejenként legalább száz arany. S tudod mennyi ez tízezer ember után? Egymillió arany!”.

Jeromost azonban nem érdekli az emberek nyomorúsága. Az öreg székelynek, aki azt nehezményezi, hogy még a szegénységi bizonyítványért is pénzt kérnek, azt válaszolja: ha szégyelli a nyomorúságát, gazdagodjék meg. A kizsákmányolt posztósasszonyokat is elkergeti, mondván: a vénasszonyokkal csak tavasszal ér majd rá foglalkozni. Sáska fia, Gáspár (György Károly) ugyan megfelel neki azzal, hogy kijelenti, a földön csak kétféle asszony létezik, fiatal és rendes, Jeromost nem hatja meg vele. Sőt, miután demagóg módon a bicskás legényt kiváltja a börtönből, a népnek pedig ingyen ebédet hirdet, szobrot faragtat magáról a katolikus oltárra, mint egy önmagát bálványozó diktátor.

Tamási Áron nem is lélekrajzot ad itt, hanem a lélekvásár természetét mutatja meg. Arról ír drámát, miként veszíthetjük el emberi arcunkat a pénz démoniságában.

A darab másik olvasata ennél aktuálisabb, hisz a székelyeknek a román hatalommal folytatott harcát jeleníti meg. A történet ismerős: a faluba két idegen kerül a háború után. Jeromos az egyik, aki azonnal pozíciót követel magának, a másik a jegyző (Szász Róbert), akit a központi hatalom ültet be a stratégiai székbe, hogy képviselje érdekeit. Nem véletlen, hogy a katolikus templomba szánt angyalok egyikét Jeromos akarata szerint róla, a görögkeleti köztisztviselőről kellene megmintázni. Jeromosnak, vagyis az államnak ugyanis nem csak a politikai-közigazgatási hatalom kell, hanem isten hajléka, s az anyanyelvi oktatás bázisa is. Az igazságra elsőként a kántor (Kárp György) hívja fel a figyelmet, akit az iskola elvesztésének fájdalma alkoholizmusba kerget.

Tamási Áron misztériumjátékában isten szeme azonban mindent lát, és ha már nagyon szükséges, intézkedik is. Miután megelégeli Jeromos tündöklését, megnyitja az igazság országának kapuját, s a posztós asszonnyal (Szász Anna) ismét látóvá teszi a sorstársakat: „Egymás csúfolni s egymást kiirtani, amikor itt van a nagy ellenség! Mindnyájunk ellensége! Az egész falu ellensége! Lássátok ezt az embert? Hát nézzétek meg, ha nem láttátok eddig. Mert ilyent még nem pipáltatok, hogy valaki reggel idejöjjön, és estére immár így felhúzódjék a fejünk fölé”. A kóbor szélhámos, a népámító politikus azonban nem tágít. Továbbra is semmibe veszi a közös többest, csürhének nézi az emberi sokadalmat. Nagyon meglepődik ezért, amikor az ostobának hitt tömeg megsemmisíti faragott képét. Előre is vetítik ezt, amikor elhangzik: nem kell bántani, leesik ő majd magától odafentről.

Jeromost végül a falu megbecsült tagja, Bajna Gábor (Farkas Sándor Csaba) leplezi le. Így szól: „Gondolkozzatok! Nem vagyunk mi koldusok, akiknek alamizsnát kell adni! Amivel csak holnapig lehet élni! Nekünk több kell, mert nem holnapig akarunk élni, hanem fiainkban és unokáinkban hosszú századokon keresztül”.

Jeromos tehát belebukik tündöklésébe, megijed, és kámforrá válik. Nyomában csak füst és bűz marad, no meg a valóság, amiként ezt Gáspár, a tiszta és bátor kislegény megfogalmazza: „Nem veszett el a magyar!”.

Nem tudok jobbat írni, mondani, kívánni végszóként, minthogy: így legyen!

A székely észjárás jellegzetes tréfáiról és a megfontolandó üzenet átadásáról többen is gondoskodtak a gyulai tószínpadon, éspedig: Nagy István (Tündöklő Jeromos), Győrffy András (Sáska Mihály, korcsmáros), György Károly (Gáspár, Sáska fia), Farkas Sándor Csaba (Bajna Gábor), Márton Emőke Katinka (Ágnes, leány), Török László (Ákos, legény), Bíró Nimród Olivér (Bálint, legény), Kásler Magda (Lina, mindenesasszony), Czikó Juliánna (Bella, varrónő), Ruszuly Ervin (Gyula, asztalos), Török Attila (csendbiztos), Duka Szabolcs (plébános), Szász Róbert (jegyző), Kárp György (kántor), Tatai Sándor (Marci, Ágnes apja), Barabás Levente (Lőrinc, Bálint apja), Szász Péter (Elek, Ákos apja), Szász Anna (Szabóné, posztós asszony), a Maros Művészegyüttes táncosai és zenészei (a falu népe), mindannyian Kelemen László zenéjére, Horváth Zsófia koreográfiájára, Takács Tímea jelmezeiben és díszletei között. A drámai játékot Török Viola rendező állította színpadra, két felvonásban.