A Ferenczi György és az első pesti rackák (alias Rackajam) zenekar már-már hazajár Gyulára. Koncertjük megunhatatlan, mert egyszerre tartalmilag, zeneileg sokatmondó, és könnyed hangvételű előadásuk a súlyos energiákat is játszi módon felszabadító. A Ferenczi György (harmonika, hegedű, ének), Apáti Ádám (wurlitzer zongora, basszusgitár, ének), Pintér Zsolt (mandolin, ének), Bizják Gábor (wurlitzer zongora, ének), Jankó Miklós (cajon, ének) zenészekből álló csapat ezúttal - meglepetésvendégként - a zenekarvezető lányával egészült ki. Ferenczi Bora (ének) üde színfoltja volt a színpadképnek, csakúgy, mint a bandára jellemző többszólamú vokálnak.
Az egytől-egyig bravúros multiinstrumentalistákból álló „rackák” páratlan zenéjében számos stílus megfér egymás mellett, úgymint a magyar népzene, a bluesrock, a country, az a capella, vagy akár a költészet és a rap. Ferencziéket jó hallgatni, kiváló zenészek elsőrangú szerzeményekkel, úgyhogy az ínyencebb zenefalónak is csupán hátra kell dőlni, és hagyni, hogy a minőségi muzsika szenvedélyes lendülete magával ragadja, és ne engedje el az utolsó hangig.
A magyar származású, nagyváradi gitáros, AG Weinberger („A” mint Attila) koncertjén a blues mellett főként a jazz került előtérbe. Sokat elmond, hogy pályafutása során olyan nagyszerű zenészekkel lépett föl, mint Al Di Meola, Chick Corea, vagy John Mayall. A gyulai várban Szabó Zsolt (billentyű, Hammond-orgona), Pengő Csaba (basszusgitár, nagybőgő) és Berdisz Tamás (dob) kíséretében állt a deszkákra. A romániai blues királyaként megnevezett muzsikus nemcsak nagyszerű gitárosként, illetve steel-gitárosként mutatkozott be a várszínpadon, de kiváló orgánumú, erőteljes hangú énekesként is.
AG Weinberger hangzása változatos, széles spektrumon rezonál, dallamvilága szintén eklektikus pályán mozog, amelyen olykor a magyar népdalok, máskor a country simulékonysága, vagy a hagyományos ütemű, ismétlődő blueskörök skálái mutatkoznak. Természetes, szelíd személyisége, komoly, érett életszemlélete, valamint ez előbbiekből fakadó dalai komplex karizmaként hatottak a közönségre. Szükség is volt erre, hiszen a gitárosnak a blues népszerűsítése, valamint a tehetségkutatás mellett célja felhívni a figyelmet a Föld vízkészletének megóvására. Tette ezt búcsúdalában, további finom árnyalatokkal ötvözve az elhangzottakat.
A bluesünnep harmadik fellépője, az amszterdami T-99 roots (gyökerekhez visszanyúló) rockszerzeményeivel érkezett a gyulai bluesfesztiválra. A muris színpadkép hiteles alaphangulatot adott, és a kis, kalapos pengetősök a kertészgatyás langaléta dobost közrefogva virgonc, energikus és alternatív, újszerű muzsikát produkáltak. Mischa den Haring (ének, gitár), Martin de Ruiter (ének, dob, ütőhangszerek) és Donné la Fontaine (nagybőgő, ritmusgitár) dohányfüstbe bújó blueszal, poroszkálós-pszichedelikus country-western hangzással, vagy éppen elevenebb, táncra hívó rockabilly-vel és surf rockkal szórakoztatott, amelyből olykor kitűnt még a korai brit punk zaja is.
A hathatós dob-bőgő ritmusszekción jól ült az elektromos gitár jellegzetes, rugós reverbes, analóg tremolós és Bigsby-vibrátós megszólalása, amely keretein belül gyakorta szurkálós, disszonáns gitárriffek zendültek. Már jóval éjfél után jártunk, de hiába lassult az agy és ragadtak a szemek, az T-99 hanglavinája nem hagyta alábbhagyni a láblóbálást és bólogatást.
A hagyományosan négy formációt felvonultató bluesfesztivál idén három remek zenekart hozott a várszínpadra, viszont későbbi kezdéssel. S bár a blueshoz jól illik az öreg este atmoszférája, ha korábban kezdett volna a triumvirátus, talán tovább bírják a hétköznapokban megfáradt népek, és nagyobb figyelmet kaphatott volna a kora hajnalba nyúló, elsőrangú bluesfelhozatal műsora. Mindenképpen megérdemelten.