Gyulai Hírlap - Un po’ di Shakespeare

A világ a nagy drámaírón keresztül befogadható és segítségével mindenki összeölelkezhet, értelmezhet, örülhet, ahogyan maguk is tették az előadás után többszöri visszatapsolásra. Shakespeare összehoz! Ekkehart Krippendorff is ezt írta a Shakespeare komédiáiról szóló könyvében: „a komédia megmutatja, hogy a közösségen belüli együttélés szükséges és lehetséges, mivel a különböző emberek, hibáik, szeszélyeik, hóbortjaik és összeférhetetlenségük ellenére is együtt kell, hogy éljenek.”

Az előadáson a shakespeare-i vígjátékok elevenedtek meg a gyulai vár belső tereinek felhasználásával és átalakításával, életre keltve nemcsak a shakespeare-i vígjátékok hőseit, helyzeteit, hanem a híres történelmi várat is – odabenn mintha egy Goethe-féle Walpurgis-éj részesei lettünk volna: maszkok (többek között a jól ismert szamáré), báli hangulat, vigasság, boszorkányok-tündérek, suhogás-huhogás. A teret a Teatro Potlach színészei keltették életre: Nathalie Mentha, Irene Rossi, Debora Colombo, Hector Gustavo Riondet, Marcus Acauan, Raffaello Simeoni, Greta Bragantini. Köztük üde színfolt volt Gulyás Zsófia, aki 15 éve dolgozik magyarként a társulattal, és most vállalta, hogy a vár tornyáról egy kötélen lógva mondja el kezdő monológját. Ő sokszor alternatív (narráló) és tényleges tolmácsszerepet is játszott.

A nyitóképet a csónakázótó és a vár közötti téren, a külső várfal tetején található füves területen álmodta meg a rendező. Ide futottak be a gyulai és békéscsabai színészek, népzenészek, néptáncos fiúk és lányok hatalmas lepedőkkel – az egész olyan volt, mint egy görög bacchanália, nimfák és szatírok körtánca. Az indiai Fanatika Theatre színészei: Chintan Pandya, Brahmbhatt Harmit Jyotindrakumar, Shah Chaitya Rajiv, Dhingra Aditya Dharmendra, Chordiya Aditi Ajeet, Nirmal Nishit Prashantbhai, Sharaf Mustafa Shabbirbhai a víz felől érkeztek hozzájuk, majd autentikus táncukkal újabb antropológiai jelentésmezőt vittek az értelmezésbe. Egy olasz lány násza egy indiai fiúval, miközben szól az Érik a szőlő..., nos, ez tényleg eredeti, egyszeri, megismételhetetlen élményként hatott, különösen az angol-indiai akcentus miatt.

A várszínpadhoz két csikós vezette át a tömeget, de leülni nem engedtek még bennünket, hanem a kerengőn álltunk a második harmadban. A színtér/nézőtér hatalmas lepedőkkel volt betakarva, rajta csodás világításban a tűz és a víz színei, az emberi természet teljesen beleolvadt a drapériába. Nagyon kellett figyelni, hogy honnan szól a hang, hiszen a színészek fehér ruhája átvette a környezet színeit, olyanok voltak, mint a kaméleonok. Minden átalakult, minden változott, minden pörgött, egyszerre kellett koncentrálni a feliratra, az idegen nyelvű szövegekre, a vár összes szintjére, hiszen a színészek a toronytól, erkélytől, kerengőtől kezdve mindent bejátszottak, egészen a nézőtérig. Rohantak, táncoltak, kiabáltak, ölelkeztek, előttünk elevenedett meg az emberiség fejlődéstörténete, a kultúrák találkozásának archetipikus metódusa.

A történet másodlagossá vált, mert – feltételezem – a közönség nem arra figyelt, hanem a pazar díszletre, a helyzetkomikumokra, a kisebb adagokban kódolható kultúrközi üzenetekre. Noha a publikum nyilván leszűrte az alaphelyzetet is, amely szerint a rendező a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabot dolgozta fel, amely tele van kihallgatásokkal, hallomáson alapuló félreértésekkel, hazugságokkal és hiszékenységgel. A fő témának szánt dupla szerelmi szál egymáshoz való viszonya hellyel-közzel átjött. A legfontosabb kérdés, hogy a szerelem és a házasság magán- vagy közügy-e? Vajon mennyire éles társadalomkritika az, hogy még az apa is el tudja hinni első hallásra, hogy leánya tisztességtelen, és hogy a férfiak fő félelme, hogy házasként fölszarvazzák őket? Az is elgondolkodtató, hogy vajon melyik cselekményszál a fő, Hero és Claudio vagy Beatrice és Benedek a főszereplői a műnek?

A bemutatott rendezés kapcsán komolyabb elemzés születhetne az indiai férfiak és olasz nők közötti társadalmi különbségről, a néphagyományok kérdéséről, amelyek között a magyar fiatalok szerepeltetését enyhítő és közvetítő elemnek éreztem. Mindenképpen eredeti, egyszeri és megismételhetetlen volt… Vagy ezt már írtam?