Gyulai Hírlap - Tizennyolc

A színmű írója, Andrási Attila Szabadkán, a magyar határtól mindössze tizenegy kilométerre született. A délvidéki városban akkor még mindenki folyékonyan beszélt magyarul. A szerző családja is megkérdőjelezhetetlen magyarságtudattal rendelkezett. A gyermekszobában a mesék szinte mindig a magyar királyságról és az érte küzdő hősökről szóltak. Az, hogy ők mégsem Magyarországon élnek, az iskolában vált egyértelművé számára, amikor az 1918. évi események előadásánál eltűnt minden magyarázat, elhallgatott a pedagógus és megtorpant a tananyag, mondta egyik interjújában a szerző.

Később, amikor már mélységeiben is érdekelte a drámairodalom, egyre többször fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy a lendületes, fordulatokban gazdag magyar történelmet miért nem adaptálták még színpadra? Hogyan juthatott el egy olyan közösség, mint a magyar, amely évszázadokon át szinte folyamatosan fegyverrel védte hazáját, az önkéntes önlefegyverzésig, majd a nemzeti önpusztításig? Miként uralkodhatott el a népen az a vakság, amely megakadályozta a tisztánlátást, annak tudását, hogy a háborúnak a békeidőszakban is lehet folytatása.

Ezeket a gondolatokat írta végül bele a Tizennyolcba Andrási Attila. Abba a darabba, amely az első világháború utolsó évében játszódik, és a Magyar Királyság utolsó három napját mutatja be. A cselekmény az összeomlást elősegítő csoportok és azok között játszódik, akik megpróbálják összetartani a széteső monarchiát.

A történet az olasz fronton indul, majd hirtelen a németvölgyi temetőben folytatódik, ahol egy „őszirózsás” csapat, élükön egy agilis, cinikus nővel Tisza István gróf meggyilkolását készíti elő. Ezt követően katonai rendeletek és jelentések, asszonyi furfangok és csábítások, kémkedések és ferdítések szövevényes hálójában bonyolódik tovább, egészen a geszti gróf, a miniszterelnök kivégzéséig.

A szecessziós modorban feldarabolt Nagy-Magyarország-dekor előterében a helyszínek gyorsan és zajosan váltják egymást: az előadás gerince a honvédelmi minisztérium, ahol fontos döntések születnek, és ahol a politikailag inkompetens vörös Károlyi Mihályék is átveszik a hatalmat, ittasan, komolytalanul. De miután a díszletet, a paravánt széthúzzák, Wekerle Sándor hálószobájába látunk rá, az egyenruha mögötti emberi karakterekre, no meg a pesti Astoria szálló erkélyére, ahol a forradalmárok a november 4-i felfordulás előkészítésén fáradoznak.

Mindeközben a világpolitikai összefüggések, az internacionalizmusba csomagolt globalizáció első megnyilvánulásai is megvilágosodnak a néző előtt. A közembernek már mindegy: nem érdekli, hogy a Tiszáig menetelnének a románok, hogy bekerítik Erdélyt, hogy a horvátok függetlenednek, kiválnak, és összeborulnak a csehek és a szlovákok, hogy hordóról hazudnak a kommunisták, csak háború ne legyen már.

A Tizennyolc nem az írói fantázia szüleménye, hanem több mint egy évtizedes kutatómunka eredménye. Az őszirózsás kormánybuktatók szellemi hátterének feldolgozását lényegében maga a szerző végezte el, miután a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárában megtalálta Lukachich tábornok emlékiratait. Ezek részletes beszámolókat tartalmaznak a lánchídi csatáról, amely a katonai sorfalra leadott lövésekkel kezdődött, vagyis provokációval, azzal a céllal, hogy megteremtse a forradalom mártírjait. Legalábbis Andrási Attila szerint. Ez a megközelítés teremti meg a színmű új látásmódját.

A produkció minden pozitívuma és megdöbbentő drámai ereje ellenére bennünk, gyulaiakban talán mégis keltett egy kis hiányérzetet, éspedig azzal, hogy a Tisza-gyilkosság jeleneténél nem Almásy Denis grófnőt láthattuk viszont, hanem a számunkra ismeretlen Benedettát. A drámában Stelly Zsófia, Szorcsik Kriszta, Boros Ádám, Dóczy Péter, Incze Máté, Kákonyi Tibor, Kálló Béla, Krizsik Alfonz, Lénárt László és Pelsőczy László lépett színre. Hegedűn Nédó Olga működött közre.