Amint Dénes gróf a cukrászda folyosójára ért, látta, hogy Iván, a pincér papot vezet a nagyszalonba. Nyomban mindent megértett. Csatlakozott a menethez, velük együtt lépte át a hely küszöbét, majd követte a lelkészt, aki megáldotta a földön holtan fekvő fiatal nőt.
A gróf a test mellett virrasztotta át az éjjelt az egyik alkalmazottal, ki kötelességből őrizgette hajnalig az élettelen vendéget a cukrászdában, hogy majd reggel onnan titokban elszállíthassák. Csak ült órák hosszat a fiatal hullájának lábánál, belebámult a fejéhez állított két gyertya fényébe, s nem gondolt semmire.
Úgy ült ott gondolatok és érzések nélkül, ahogyan az ember a pályaudvari falócán tölt el órákat semmittevéssel, vagy egy folyó partján, egyedül. A halál magát a halált sem juttatta eszébe. Csak ült némán, álmatlanul és éberen, a szemét folyamatosan a halott nőn tartotta, s a cukrászdai márványlapon, amelyik néhány óra előtt még olyan volt, mint a kastélybeli, mint a többi cukrászdai márványlap, de amelyen most két gyertya lángja az örökkévalóságra figyelmeztetett, mert a lapon holnap talán már más fog feküdni, egy újabb fiatal, kinek még évtizedei lennének hátra az életből. Vagy éppenséggel egy megfáradt öregember.
Azután hajnal felé minden átrendeződött benne. Félni kezdett, magáért félni. Attól félni, hogy ő is itt hal meg, és a köztemetőben fogják elföldelni, nem Budán, ahol fényes palotájuk van, és ahol már többen is a családból átkeltek a másvilágra. Szemeit lehunyta, s látni kezdte a tavaszi esőben sétálgató nagypolgárokat, az automobilokat, a képviselőket, kik a klubokba igyekeztek, a finom úrhölgyeket, azután hallotta, amint a kocsik elé fogott lovak beletrappolnak a városi sártengerbe.
Álmodozásából halk nesz ébresztette föl. A temetkezési vállalat feketeruhás emberei érkeztek meg a cukrászdába. Dénes ekkor érezte meg először a halált.
Amikor kiegyenlítette a számláját, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, ki volt a szerencsétlenül járt hölgy. Ezt a választ kapta: nem tudják, a vendégkönyvbe csupán ennyit írt be:
„Szőke Évi műlovarnő, Alföldi Nagy Cirkusz”.
(A történet a képzelet szüleménye. Az idézet nem.)
