Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Nem tudom, miért képzeltem, hogy Bécs és Velence után Békésgyula nem fog bennem mély nyomot hagyni. Talán azért, mert túl jól ismertem már a helyi fényképészek fotográfiáról, így azt hittem, újat nem mutathat nekem.
Várakozás nélkül érkeztem tehát ide, de oh!, a valóság felülmúlta minden képzeletemet!
Miután leszálltunk a gőzösről, és én megpillantottam a hömpölygő Köröst, majd a kikötőben kibéreltük az egyik törött csónakot, ujjongani szerettem volna örömömben. Elragadtatásomban le sem ültem, állva nézelődtem jobbra-balra.
Pedig arrafelé, a vasútnál nincs is sok figyelemre érdemes látnivaló, ha jól emlékszem. Csak a környezet volt számomra ismeretlen és lebilincselő. A közeli mocsarakban békák kurutyoltak kórusban, a nádasból csikaszok néztek ránk szelíden, megvillogtatva egészséges fogsorukat.
Gyönyörűséges lesz ebben az enyhe tavaszi záporban végigsiklani a folyón egészen a cukrászdáig, útközben megtekinteni a Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastélyt, leendő szálláshelyünket, és a Corvin-várat, kikötni a főtéren, a Reinhardt közelében, amely a nagy napóra mögött van, a törökfürdő szomszédságában, gondoltam, miközben berakosgatták mellénk utazóládáinkat.
Egyszóval nagyon boldognak éreztem magam a csónakban, Békésgyula határában, az esőben, csuromvizesen. Feltételezem, hogy a velem tartó Dénes gróf is, az én kedves házigazdám, mert ő kétszeresen örvendezett, ha engem mosolyogni látott. Arcát most besötétítette esőköpenye, s mivel segített a rakodóknak, nem mondott semmit.
A százéves cukrászda, ahová elsőként betértünk, híres volt a jó konyhájáról, a sült kolbászáról, amit reszelt tormával és köményes savanyú káposztával szolgáltak fel, és azt is tudni lehetett, hogy válogatott népség látogatja. Mezítlábas, mosdatlan parasztot nem engedtek ide be, így attól sem kellett tartani, hogy falatozás közben kirabolják az embert. A tér pompás, valódi szalonnak tűnt, amelyben elegáns dámák fecsegtek barátnőikkel, fagylaltoztak gavallérjaikkal, ozsonnáztak nevelőnőikkel. Közben élő zenét hallgattak, galambokat és cicákat etettek az udvaron. A férfiak a politikáról beszélgettek, és rendes menüt ettek.
Bennünket egy csendes, kellemes hőmérsékletű helységbe kísért a pincér, hogy nyugodtan megfeketézhessünk. Miközben kihozták a rendelésünket, megállapítottam, hogy az asztalunkon, amely kissé ragad az előző vendég étrendjétől, legyek lakmároznak. Dénes csak legyintett, és finoman jelezte, ne törődjek ezzel, mert vidéken ez a szokás, majd felvázolta aznapi programunkat, amelybe egy tisztességesnek tűnő találkozó is belefért Wenckheim Bélával.
Mindezek után, bizonyítva jólneveltségemet, beírtam a vendégkönyvbe a következőket:
„Gyula, te igaz barát, hozzád jöttem, hogy lásd a boldogságom”.
