Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Harminc évvel ezelőtt, amikor a Jókai utcai polgárházat múzeummá alakították, azt akarták, hogy az udvari cselédlakás néprajzi jelleget kapjon, mutassa meg a faluról városba költözött ember kultúráját. A szobában, amihez egy kamrát és egy konyhát is csatoltak, két ágyat, egy asztalt középre, egy sublótot, egy fogast, amire a csizmának és a kalapnak kellett volna felkerülnie, egy búbos kemencét (jóllehet ilyen itt feltételezhetően sosem volt), rongyszőnyeget, olajlámpát, szentképeket és fotókat helyeztek volna el. Kérdés, hogy a kalapot és a csizmát kihez tartózónak vélték, hisz Ladicséknál csak női cselédek laktak.
A kiállítási koncepció puszta leírásából azonban kiderül, a terv az volt, hogy egy mesés mikrovilágot, egy rusztikus cselédszárnyat hozzanak létre. Valami olyasmit, ami talán sosem létezett, de ámulatba ejti a látogatót. Mivel az uraságokkal ellentétben a kiszolgáló személyzet nem vezetett naplót, sosem fogjuk már megtudni, milyen körülmények között éltek itt, mint ahogyan annak a lehetősége is végleg elveszett, hogy összegyűjtsük, feljegyezzük, miről mit gondoltak, mit hogyan éltek meg. Néhány fotográfián ugyan feltűnik egyikük-másikuk, ám ez édeskevés ahhoz, hogy konkrétumokat jelenthessünk ki róluk. Egyetlen megoldás maradt: az analógiák szerinti rekonstrukció (mint az Almásy-kastély esetében).
Az udvari lakáshoz, ebben a felfogásban, egy olyan kamra is tartozott volna, amelybe egy szövőszék, egy rokka, számos asztalos szerszám és a karbantartáshoz, kertgondozáshoz szükséges eszközök kerültek volna be. Nem szükséges magyarázni, hogy ez az elrendezés is csupán a határtalan emberi képzelet szüleménye, amely ebben az esetben egyet óhajtott, de azt nagyon: élményekben részesíteni, elkápráztatni a turistát.
(Folytatjuk.)
