Becsyné Szabó Márta otthonában fogadott bennünket
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
– Apai nagyapja és az édesapja is a jogi pályát választotta. Egyértelmű volt, hogy követi ezt a családi hagyományt?
– Édesapámtól sokat hallottam erről a pályáról, és a törvényszéken is többször jártam, de nem volt egyértelmű számomra, hogy jogász leszek. Több mint tizenkét évig zongoráztam, volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy zongoratanárnő leszek, és a gimnáziumban az is megfordult a fejemben, hogy vegyésznek tanulok. Rengeteget olvastam, faltam a könyveket, a magyar és a történelem is érdekelt. Jogra ebből a két tárgyból kellett felvételizni, így negyedikre letisztult bennem, hogy ezt a pályát választom.
– A nagyobbik fia költő és magyar–történelem szakos középiskolai tanár, a kisebb fia jogi végzettséggel az adóhivatalnál osztályvezető. Őket befolyásolta a családi hagyomány?
– A nagyobbik fiamat semmiképp, őt főleg a magyar érdekelte, és a gimnázium utolsó éveiben a történelmet is megszerette. A néptánc szintén az élete részévé vált, csak két éve hagyta abba, addig minden hétvégén hazajárt próbára Szegedről. A kisebb fiamra talán nagyobb hatással volt a családi hagyomány, de sosem mondtuk neki, hogy nem választhat más hivatást, azt érezte, hogy ezt a pályát kell választania. Ő a sportban talált rá önmagára, a búvárúszás vált a hobbijává. A férjem egyébként szintén rendkívül olvasott ember volt, annak ellenére, hogy mérnökként nyilván a műszaki beállítottság jellemezte. Fiatal korában ő is verseket írt, és színi előadásokon vett részt, a művészi hajlamot tőle is örökölhette a nagyobbik fiam.
– Az egyetemre többszöri próbálkozás után vették fel, kisgyerekes anyukaként szerezte meg a diplomáját.
– Bár a pontszámaim megvoltak, helyhiányra hivatkozva elsőre nem vettek fel az egyetemre, csak egy évvel később, 1970-ben, levelező tagozatra. Közben férjhez mentem, és elhelyezkedtem az OTP-nél. Amikor hazajöttünk a nászútról, akkor kaptam meg az értesítőt, hogy felvételt nyertem. A nagyobbik fiam három évre rá, a kisebbik pedig az államvizsga évében született meg.
– Ötven év munkaviszonyból negyvenegyet töltött a gyulai polgármesteri hivatalban, illetve annak jogelődjében. Hogy került oda?
– Amikor gyesen voltam a második gyermekemmel, felkeresett két férfi a városi tanácstól. Valahogy, nem tudom, hogy, kiszimatolták, hogy elvégeztem a jogot. Megkérdezték, nem mennék-e át az OTP-től a városházára, hogy ellássam a szövetkezetek törvényességi felügyeletét. Nagyon sokat gondolkodtam, mert nehezen váltok – ez látszik is a pályámon, hiszem mindössze két munkahelyem volt. Addig-addig győzködtek, hogy ráálltam, már csak azért is, mert a gyulai OTP-nél nem volt jogász álláshely, kétgyerekes anyaként pedig nem akartam átjárni Békéscsabára. A Harruckern térnél laktunk, a városházától két percre, nekem ez megfizethetetlen volt, megnyugvást jelentett, hogy a közelemben vannak a gyerekek.
– Nőként, édesanyaként nehezebb volt helyt állnia a munkában, mint egy férfinak?
– Nem gondolom, hogy nehezebb dolgom volt. Szerencsés voltam, hiszen a férjem, édesanyámék és anyósomék is rengeteget segítettek, nélkülük nem tudtam volna a hivatali munkámat elvégezni.
– A jegyzői székben húsz évet töltött. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetése kapcsán azt nyilatkozta lapunknak, hogy annak idején nagyon sokat vacillált, elvállalja-e a feladatot. Mi volt az oka a dilemmának, az, hogy nehezen vált, vagy valami más is szerepet játszott benne?
– Akkoriban nem volt olyan stabil a hivatalvezetés, elég sűrűn, egy-két év után váltották egymást a jegyzők, ezért nem voltam benne biztos, hogy jól döntök, ha elvállalom a feladatot. Ráadásul nem vagyok egy közszereplő típus, inkább a háttérből szeretek dolgozni. Azt gondolom, hogy ezt az elmúlt húsz évem is tükrözi, hiszen nem volt rám jellemző, hogy állandóan az első vonalban szerepeljek. Számomra az volt a fontos, hogy a hivatal törvényesen működjön, úgy éreztem, ha a városban élő emberek pozitívan nyilatkoznak a munkánkról, az nekem elég. Visszatérve: végül arra jutottam, hogy ha aljegyző maradok, akkor szinte ugyanazt a munkát kell elvégeznem, mint jegyzőként, ez sarkallt arra, hogy belevágjak.
– Érdekes időszakban csöppent oda, akkor volt a rendszerváltás, átalakult az intézményrendszer. Akkor vagy később akadtak nehézségei?
– Voltak nehéz időszakok, nem volt mindig olyan nyugodt légkör, mint az utóbbi években. Sokszor kérdezem magamtól, hogy ezekben a nehezebb időszakokban miért nem merült fel bennem, hogy ott hagyom az egészet. Bár voltak álmatlan éjszakáim, soha nem gondoltam erre. A hivatali munka abból a szempontból sem volt könnyű, hogy nagyon sok időt kíván az embertől. Jegyzőként számos rendezvényen ott kellett lennem, ez azt jelentette, hogy nemcsak hétfőtől péntekig tartott a munkaidőm, hanem sokszor hétvégén is dolgoztam.
– Utólag visszatekintve van olyan, amit másként csinálna?
– A feladatomat nem csinálnám másként, azt gondolom, a gyulai önkormányzatnál gördülékenyen mentek az intézményi átszervezések. Úgy vélem, minden emberfüggő, hozzáállás kérdése, ha jó kollégái vannak az embernek, bármit meg tud valósítani. Visszatekintve, talán több időt fordítanék a magánéletre.
– Úgy hozta a sors, hogy az unokaöccsével, Görgényi Ernővel dolgozott együtt jó ideig. Milyen érzésekkel fogadta, amikor kiderült, hogy ő lesz a polgármester?
– Amikor megválasztották, természetesen nagyon örültem. Ugyanakkor tartottam attól, hogy ebből hátrányunk adódhat, hogy az emberek rosszindulata ellehetetlenítheti a munkánkat. Éppen ezért kínosan ügyeltem arra, hogy a rokoni kapcsolat ne jelentsen kivételezettséget. Biztos vagyok benne, hogy ha valakinek nem volt tudomása arról, hogy rokoni szálak kötnek minket egymáshoz, nem vette észre sem a megbeszéléseken, sem az intézkedésekben.
– Ötven év után nyugdíjba vonult, július 1-jétől Csige Gábor váltotta a poszton. Milyen útravalóval látná el az utódját?
– Fontosnak tartom, hogy az önkormányzat feladatainak mindegyike megfelelő hangsúlyt kapjon, legyen az oktatás, kultúra, szociális ágazat vagy városfejlesztés. Mint már említettem, szem előtt kell tartani a jogszabályok betartását, és az is fontos, hogy a lakosság elégedett legyen a hivatallal. Azt gondolom, szakmailag felkészült csapat dolgozik most a hivatalban, Gábor pedig jó képességű, nagy teherbírású ember. Azt kívánom neki, hogy szívvel-lélekkel vigye a város ügyeit.
– Nehezen fogadta el, hogy nyugdíjas lett? Mivel telnek a napjai?
– Igazából el sem akarom hinni, hogy ennyi idős vagyok. Én inkább a pozitív oldalát élem meg az évek múlásának, úgy érzem, hogy az ember szellemileg nemhogy hanyatlana, hanem inkább határozottabbá válik, jobban fel mer vállalni döntéseket a tapasztalata és a tudása alapján. Már hamarabb, 2014-ben eljöttem volna nyugdíjba, ha a férjemet nem vesztem el. Ennek feldolgozásában sokat segített, hogy tovább dolgoztam. Szégyellem bevallani, de a férjem halála után hosszú ideig nem zongoráztam, és könyvet sem olvastam, valahogy nem éreztem magam lelkileg elég kiegyensúlyozottnak ezekhez, pedig régen rendszeresen műveltem mindkettőt. A gyerekeknek, amit tudtam, segítettem, most még több időt tudok tölteni az unokáimmal. Szeretek sportolni, kerékpározom, asztaliteniszezem, különböző tornákra járok. A város továbbra is érdekel, minden rendezvényre elmegyek, ahová meghívnak, és drukkolok, hogy minél több pályázatot sikerüljön elnyernie az önkormányzatnak. Jövőre helyhatósági választások lesznek, bőven lesz mire odafigyelni.
