Gyulai Hírlap - Kell egy szer a boldogsághoz

Dömötör András, Benedek Albert és a társulat darabjában valójában nem tudjuk eldönteni, igazak-e a történetek, amiket az öt különböző személyiséget, jellemet megtestesítő színész elmesél, avagy sem, ám nem is ez a lényeg. Ők ugyanis azt játsszák el dokumentarista stílusban, mi lenne most velük, ha nem színésznek tanulnak annak idején. Azt mutatják be, mennyire igaz, hogy mindenkinek van egy elképzelése arról, mi szeretne lenni, miként szeretne boldoggá válni, ám a külső körülmények ezt rendre keresztülhúzzák.

Az áldatlan helyzetből két menekülési útvonal vezet ki: önmagunk belső világa, amely egyfajta virtuális tér, az elfojtott vágyak univerzuma, amelyben megvalósíthatjuk álmainkat, leforgathatjuk a filmet, eljátszhatjuk az ideális életünket. De sajnos ott is csak részben. A beteljesedés ugyanis szintén illúzió marad: a kegyetlen valóság ebbe is beleszól.

Merthogy mit látunk? Öt hétköznapi ember összeroppanását, azokat a gyermek- és fiatalkori pillanatokat, amelyek ellenvetést nem tűrően eldöntötték, merre menjenek tovább. Ezek a parancsok többnyire kívülről érkeztek, mint például Ötvös András esetében, aki Böjte Csaba ferences atya életútját választja mintának, ám közelebb kerülve a katolikus mennyországhoz nagyon gyorsan szembesül azzal, hogy a kívülálló által látott csillogás egyáltalán nem reális. Az előadás itt a pedofilbotrányokat helyezi előtérbe, rámutatva, valami nagyon nincsen rendben, hisz a cölibátus követelménye több rosszat szül, mint jót.

A kiábrándult fiatal ezek után a Három kívánság című műsor varázslójához, Dévényi Tibi bácsihoz menekül, hogy végre boldog lehessen. A közönség erre felkacag. Merthogy a műsorvezető, aki örömét leli abban, hogy megbántsa a fiúcskákat, nem tud segíteni neki. Abban egyáltalán nem, hogy repüljön, felrepüljön a felhők fölé Bessenyei Péterrel. Marad a frusztráció, a csalódottság és a kiábrándulás, amin az könnyít, hogy felnőttként és apaként András odahaza nevezi ki magát pilótának: a légtér a fürdőszoba, a hajtómű a porszívócső.

A darab többi figurájának is megvan a mániája és a drámája. Mivel egyikőjük sem tud azzá válni, amivé szeretne, s legfőképpen azért nem, mert megmondják neki, hogy ne az legyen, aminek lennie kellene, teremt magának egy külön bejáratú, zártkörű életteret, ebben éli le azt az életét, amelyre vágyik. Mondhatnók: valamennyien fura dolgokat kezdenek el művelni. Vagyis: beleőrülnek.

Járó Zsuzsa abba, hogy a tanítója eltanácsolja a színészi pályától, majd még egyszer abba, hogy a békés mindennapokat ígérő falucskában nem kellenek a süteménykreációi, nem kellenek a találmányai, nem kellenek az újítások, nem kell a lelkesedése, csak ismételten a puncs kell, a puncs, és a puncs.

És elénk állítják még példaként Kovács Patríciát is, akit csak azért választottak feleségnek egy ismert politikus mellé, mert „annyira aranyos, hogy választást lehet vele nyerni”. A mű többször is nekimegy a mindenkori rendszernek, és kimondja, túl sokat ne reméljünk: ebben a megközelítésben eszközök voltunk és maradunk.

A darab mindezek mellett azok életébe is betekintést nyújt, akik a szerrel próbálnak meg kiröpülni az extra jó mindennapokból, odaát, a megfoghatatlanban keresik azt, amit meg sem tudnak fogalmazni, s azokéba is, akik belerákosodnak a boldogtalanságukba. A tanulság egy: semmi sem jár alanyi jogon, így nincs is mit elveszítenünk. Ha pedig ez igaz, akkor miért vagyunk elégedetlenek azzal, ami adott, ami már a miénk?