Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
A gyönyörű Dénes gróf, kinek unokabátyával éjszakánként a Százévesbe titokban be-bejártam ozsonnázni, trubadúr és rettenthetetlen párbajhős volt egy személyben. Az asszonyoknak lágyan csengő rímeket dalolt, a férfiak képére pedig karddal és pisztollyal véste föl a saját nevét. A barátság is szent volt számára, beleértve a miénket. Merthogy a bajtársi viszonyokról divatból kiment fogalmakat dédelgetett szívében. Ahhoz tartotta magát, hogy a barátom barátja az enyém is, a barátom ellenségét azonban könyörtelenül letiporhatom, ha úgy adódik. Ebből is látszik, hogy ereiben valódi arisztokrata, úri vér csordogált.
De annak a márciusi ifjúnak a vére is, akit kétszer is polgármesternek akart választani Gyula városa, de akinek akkori szokás szerint kinevezését nem szentesítette az uralkodó. Utóbbi úgy vélte, a debreceni országgyűléssel kapcsolatban állók közül ő egyet sem fogadhat el hivatalosan. Márpedig Dénesnek volt ilyen közeli rokona. Így hát ő lett az egyetlen ember az országban, aki ezt meg is köszönte a maga módján azzal, hogy visszautasította a neki címzett legmagasabb kitüntetést. Amikor az elismerést szállító postakocsi megérkezett a gyulai kastély elé, azt ő azonnal visszaintette Budára, s még integetett is neki egy szál piros rózsaszállal.
Ez a vér buzgott az ifjúban azon az emlékezetes bálon is, a kilencvenes évek elején, amikor egymaga verte ki az osztrák katonabandát a Vigadóból. Merthogy ezek mindenfélét fújtak az összesereglett magyar főúri társaságnak, csak hazai muzsikát nem. Felugrott ezért Dénes a zenekari emelvényre, s belekiabálta a mulatságba, hogy amennyiben ő lenne Erkel Ferenc, nem engedné meg, hogy Gyula városában csehül dudáljanak. Aztán átviharzott lován a büfébe, ahonnan előkerítette, s áthozta a tömegbe Réz Sanyit, a cigányprímást, derékon csípte Wenckheim Stefániát, és elkiáltotta magát: „Húzd rá!”.
Réz Sanyi keze erre mint a villám kezdett el cikázni a hegedűn, de fújta hozzá a nótát a németvárosi sváb rezesbanda is rendületlenül. És miután ez beindult, Dénes egy pillanatra eleresztette kicsiny kis párját, felugrott ismét az emelvényre, kikapta az ifjabbik Erkel kezéből a dirigensi pálcát, és elkezdett bokázni és vezényelni, azt hajtogatva, hogy szebb a tirolettnél a legényes.
A produkciótól kicsit berezelt a zeneigazgató, s szégyenébe úgy, ahogyan volt, kabát és kalap nélkül kimenekült a teremből, a konzervatóriumi hallgatóival együtt. Úgy tudom, a Százévesbe futottak be fejvesztve, mert az adott időpontban a következő bejegyezést tették a vendégkönyvbe:
„Katona Bánk bánja után a Reinhardt fagylaltja soha el nem múló emlék”.
A helyben maradottaknak ez csöppet sem szegte kedvét, reggelig járták a Vigadóban a csárdást.
Elővétel mégis lett a dologból, de az akkori főispán, kinek nevére már nem emlékszem, hamar eltussoltatta az ügyet.
