Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Először történt meg velem az idén, hogy visszatért az életkedvem, a kíváncsiság aziránt, mit hoz a nap, mit a jövő. Tudniillik elővettem az osztályképeimet, és csodálkozva konstatáltam: egyáltalán nem tudom, valójában ki vagyok.
Mert ameddig visszaemlékszem, mindig mások akarata szerint cselekedtem, engedelmes, jól nevelt, szinte együgyű, bumfordi emberként. Volt ugyan néhány heves önérvényesítő kitörésem kislány koromban, de arra is emlékszem, hogy az iskolában minden eltérést a konvencióktól alaposan megtoroltak. Ki pofonokkal, ki elégtelen osztályzattal. A nevelésünk ugyanis egyetlen célt szolgált: hogy fegyelmezett alattvalók legyünk. Csak jóval később fedeztem fel, hogy amennyiben titokban tartom a gondolataimat, és hízelgőnek mutatom magam, akkor a viselkedésem megtérül.
Az igazán hatalmas hamiskodás pubertáskoromban virágzott ki, abban a krízishelyzetben, amikor az erotikára helyeződött át a hangsúly, valami olyasmire, ami szintén tiltólistán szerepelt. Ám ekkor már okosabb voltam az ötödikesnél, és egyetlen szóval sem árultam el, mi s hogyan. Aztán az ország jelezte, legyek mérnök, majd dolgozzak egy galambszürke nagy gyárban. De én ezt nem akartam, és megpróbáltam előadni, hogy régész szeretnék lenni. Kinevettek.
A kétségbeesett igyekezetnek és megfelelni akarásnak a terv folytatásában is egyre csak nőnie kellett, az idegen szerepek is halmozódtak, miközben az fel sem merülhetett, mit akarok én, pusztán az, vajon mit kellene akarnom a világ szerint. Ezt nem valamiféle saját önzetlenség eredményezte, hanem annak a tudásnak a totális kiradírozása, hogy ki is vagyok én.
Hát ennek felismerése nevettetett meg tegnap.
