Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Ahol az ízek a régiek, ott megropogtatják a szivart, mielőtt rágyújtanak

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. • MAGAZIN • 2018. október 30. 14:30
Ahol az ízek a régiek, ott megropogtatják a szivart, mielőtt rágyújtanak
Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (majd alkalmazkodva mai bejegyzésünk tárgyához, kiegészítettük egy félmondattal). Az arany betűs, kemény fedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

A Jókai utca sarkára, ahol az ízek mindmáig a régiek, a nagyurak, kik a kártyához éppen úgy értettek, mint a lóhoz, mulatni egyedül, saját kedvükre jártak. Ilyenkor elrejtőztek a legfüstösebb szalon sarkában, hogy a gyulai családtani kalendárium titkairól a legnagyobb nyugalomban adhassanak útbaigazítást a kezdő műlovarnőknek, mesélte legutóbbi titkos éjszakai találkozásunkkor Alajos gróf a Százévesben.

Ezen jómódú úrfiaknak, kik közé Dénes is gyakran beült, kis kávéházuk is volt, többnyire Budán, ahová pihenni jártak télidőben, és ahol roppant ügyesen billiárdoztak és kártyáztak stratégiai alapon. Mindig mindent franciásan és angolosan követtek el, minekutána sűrűn látogatták Párizst és Londont. A szivart is folyton megropogtatták, mielőtt rágyújtottak, és irigyelték Ferdinándot, aki egy gazdag öregasszonyt vezetett oltár elé, hogy legyen miből új zsakettet rendeljen magának Bécsből. Bár az emiatt kipattant dühüket jól neveltségükben igyekeztek elpalástolni, a gavallérok körmeikkel mély vájatokat kapartak az asztallapba, a kalapjukat pedig lukasra emelgették, és azon sajnálkoztak, hogy a gyorsvonat nem az ő szerencséjük előmozdítására futott be Gyuláról a fővárosi pályaudvarra.

Ugyanezen kis cukrászdában, ahol napközben többnyire békés zsidó boltosok és nyugalmazott német hivatalnokok itták a kávéjukat, az oldalhelységben a ménesi pincék kitűnő palackjai tűntek fel esténként. A visszaemlékezések ennek hatására indultak meg, amikor is sorra, vagy néha kórusban az összeverődött magyar dzsentrik elárulták egymásnak életük legszerencsésebb fogását. Iván, a monarchia egyik legfelkészültebb komornyikja, kit a kastélyunkból kölcsönöznek ki ezekre az alkalmakra, hátrafont kezekkel állt mögöttük, hogy azonnal kisegíthesse őket időpontokkal, nevekkel, sőt a versenylovak élettörténetének részleteivel is, ha szükséges. Csupán Dénes intette le néha, mert nem akarta, hogy a család összes belügyét kiteregesse. Iván erre elhallgatott, fejét lehajtotta, s két percig úgy tett, mintha bánná, amit elkövetett, de látszott rajta, hogy szándékosan csurrantotta-cseppentette el a ház intim dolgait.

Hát ez volt, megválni nem tudtunk tőle, annyira hozzánk nőtt, pedig mindannyian tudtuk, hogy a lovaink nagy részét miatta kellett áron alul eladnunk, jegyezte meg Alajos, majd beírta köszönetét a vendégkönyvbe:

Pesten sincs ilyen!”.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)